Testimony of the 18-year-old P.F. on his experiences in the Kassa/Košice Ghetto and in the Auschwitz, Wolfsberg, and Wüstegiersdorf concentration camps

Metadata

Testimony of the 21-year-old E.G. on economic sanctions and discrimination before the German occupation, ghettoization in Nagyszőllős/Vinohradov, the behavior of the non-Jewish population, the deportation to and selection in Birkenau, his experiences as a member of the commando “Kanada”, witnessing murder in the gas chambers, slave labor in Warsaw, and a death march at the end of the war to Dachau and later to Buchenwald, slave labor in a stone quarry near Lublin, in Gross Rosen, and a construction site in Mühldorf.

zoom_in
4

Document Text

  1. English
  2. Hungarian

insert_drive_file
Text from page 1
The person in question has given us the following information: Approximately 4000 Jews lived in Nagyszöllős. Most of them were craftsmen and tradesmen, but there were doctors and a lawyer and an engineer too. They were not rich, but everybody lived decently. I lived with my mother and one of my sisters under modest financial circumstances. The first antisemitic measures were issued in March 1939. My mother owned a tobacconist’s shop, which was seized immediately. The shops were confiscated from other people as well, and from that time on our living was getting worse. Chief notary János Kristofori issued these decrees and György Koflonovits harassed the Jews, including me. He forced my boss to fire me, so I was laid off. The Jews could not protect themselves, because there was nobody we could turn to for help. Sunday morning, on April 23, 1944, it was announced that the Jews were not allowed to go out to the street. This situation lasted for a week, during which they were constantly searching for money and valuables. After that we went into the ghetto only with a few pieces of underwear and one set of clothes. Before locking the ghetto up, the military gendarmes and the leventes ordered us once more to hand over our jewellery and money, because - as they said - we would not need them any more as we would be deported. The local Gentile residents were watching our misery and laughing at us, which I could never forget. The ghetto was surrounded by a fence. Some flats had 10 families living in them and therefore the ghetto was terribly crowded. Unfortunately the Jewish Council cared about nothing. Once I escaped from the ghetto, because I wanted to get some food for my mother, but the gendarmes captured and beat me up seriously. After six days we set off. By this time many Jews had already died or committed suicide. We were not given food at all and we were driven like animals, pushed and thrown into the freight cars. There were 80 people in a cattle car. I was the commander of the car being responsible for everybody. Escaping from the freight car would have been possible, but I did not want to leave my mother.
insert_drive_file
Text from page 2
We travelled for ten days and during that time we were given water only three times. The Hungarians escorted us until we reached Kassa where the Germans took us over. It was announced that they expected us to know where we were going and warned us that we would be given food and payment based on our work performance. I was warned particularly. At some level we believed what we were told, because we did not expect what happened afterwards. After we arrived in Auschwitz, the Poles threw the children and elderly people out of the freight cars, and I could hardly say goodbye to my mother and my sister in the midst of crying and moaning. Although we were told that they would allow the families to stay together, we were separated. I have not seen my mother since then. Soon they started the selection, during which they separated the ill from those who were incapable of working. We were taken into a washroom where they shaved our heads, disinfected us and gave us striped prisoner’s clothes. Still wet, with nothing but a dress on we were taken into a block. There we were lying on a piece of board and because it was raining, we could not fall asleep despite our exhaustion. We were in this block for three days. As soon as we arrived we were lined up for roll call that lasted from morning to night. We were not given anything to eat at all for four days.People were starving and felt dizzy. We drank water like animals. On the fifth day we got soup and 200 grams of bread. We were there for three weeks, and were constantly beaten. Selections were performed all the time. Dr Mengele came by taxi and started the selection. He beckoned to himself those whom he disliked, and sent back those whom he needed. It happened to me once that the SS soldier standing next to him misunderstood his wave, grabbed my arm and took me away instead of my fellow prisoner. But I managed to escape through the window. Considering that during selections we were naked, it was difficult, but somehow I got clothes and I escaped into an unfamiliar block. I found myself in block 9, where the entire block had been emptied, because there were too many people in the camp and they had to get rid of 900 people. There was a block curfew, when everyone went into his or her own block. Three dumper trucks with trailers entered and they started to throw us onto the carts irrespective of whether we were ill, young, strong or weak. I was in that group and the only way I could escape was that I told them I was there to help them loading. I got in the truck, sat next to the driver and we went to the crematorium. After we arrived at the gas chamber, we practically turned people out from the car; if someone was not able to stand up, we threw him in. We undressed everybody, but as a beginner I could not imagine the horrible things that came next. We unloaded the prisoners and I had to watch as my friends, acquaintances and relatives were taken away, undressed and given soaps and towels. Finally we herded all the 2000 people into the gas chamber. They went in unsuspectingly and we locked every window from outside. They were expecting water running from the shower and then the gas operator turned on the gas. They were moaning and yelling as the gas was torturing them. Mothers had to see their children die. The strongest man was able to bear it for six minutes. After six minutes we opened the doors and we faced a heap of dead bodies. Then we started to throw the bodies onto trams, as if we would shovel coal, and then took and put them into the ovens. The burning process took place there. I worked with that work unit for three days, but this horrible work was bordering on madness and I was not able to do it anymore. I told the Kommandoführer that I wanted to leave and he sent me to another crematorium, because there were five of them.
insert_drive_file
Text from page 3
My work was easier there, as my task was to drive, beat and chase people. It happened that an entire transport from Hungary had to be burnt upon their arrival without any selection. Neither the young nor the old could escape. Our equipments were more modern. Two thousand people were herded into a large hall, of course undressed, with soaps and towels. Then gas came out of the nozzles. After the gas killed the people, the automatic floor started to move and it threw the bodies into the oven underneath. That was a circle-shaped floor, which could be divided into two mechanically. When all the corpses were thrown into the oven, the next transport arrived and it started all over again. The victims were unsuspicious and thought that the others before them left the room through another door. The procedure continued the same way. I worked there for six days and then one of my acquaintances sent me into an infirmary. People working there were generally not kept for more than 24 hours, because they were taken to the crematorium. We lived quite separated, and I managed to be sent to another camp. I was assigned to block 19 where 1200 of us stayed for about five to six days. Our food was a small piece of bread and some soup. From there we were transported to Warsaw. I received my first prisoner number there and I was taken into a block. During the first days we cleared rubble in the ghetto in Warsaw. We demolished the remaining walls, cleaned the bricks. What we produced was sent to Berlin. I worked together with young men from Nagyszőllős. The Germans were looking for a barber and since I knew how to shave, I was picked. I immediately shaved one of them. That was a very good position and my food supply was better as well. Sometimes I was given marmalade or margarine. Thus I could help the other men from my hometown. Life went on like this for three months. After that there was a terrible retreat. About 5000 people were driven on foot towards a destination 130 kilometres away. We marched 30 kilometres a day in heavy rain. For the whole journey we received only one third of a loaf of bread. Each of us had to carry three blankets. We had to sleep on those wet, completely soaked blankets under the open sky, in pouring rain. We were entrained at a place 130 kilometres from Warsaw. The Germans started to beat and chase us again. Later we suffered from the terribly hot weather and we did not have any water for four days. On the fifth day we reached a river. When people saw the water, they got completely wild, ran into the water and drank that filthy and dirty water full of seaweed like crazy. We did not want to come out of the water, so the SS began to drive us out, naturally, by shooting at us. Among many others, my friend standing next to me was shot. When the SS noticed that his blood formed a stripe on the surface of the water, but he was still alive, they kept trampling him down until he drowned. We already had been so apathetic that things like that had only a little effect on us. By the time we reached the freight cars, we had been totally exhausted. For example, one of my townsmen died of thirst in the lap of his son. He was moaning and begging for water, but we could not help him. That man even tore his gold teeth out of his own mouth and gave them to the SS guards, but despite that they did not have mercy on him. The capos were our murderers and hurried our death. They beat and killed people with stakes. After travelling for six days without food and water we arrived in Dachau. By the time we got off the freight car, 14 out of 60 people had already been dead. We had to leave behind everything we had, even our blankets. Being hardly able to walk, we were carried into the camp on stretchers, and as usual, we were disinfected.
insert_drive_file
Text from page 4
There we were given black coffee and a little bread in the morning and in the evening as well. We were in Dachau for 14 days and then we were transported to Buchenwald, but they did not want to receive us there. After staying there for two days we were taken to Lublin. The situation there was similar as in the other camps. We were assigned to work in a stone quarry near Lublin. The work was terribly hard and people were dying off daily. In the opinion of the SS men there were too many of us, so the Lagerführer gave an order to the capos and the Kommandoführer saying look, here is the commando, bring home 10-20 people dead. Whether they wanted or not, they had to beat some people to death. The Lagerführer came in at roll call to count how many people had been actually killed. In spite of those acts there were still too many prisoners, as far as they judged. Therefore we were sent further to Gross Rosen. That camp was on the top of a high mountain, and in order to get there we had to climb stairs. We stayed there for about two weeks. We were at such a great height, that even going for our breakfast was hard. We would have rather not had food than go up this height. On these occasions the capos started to do their job, and until they collected six people to send for lunch, they had beaten 20 people to death, because we were unable to walk any more. Capos hit people so hard that they fell and he continued the beating until their victims died at their feet. After two miserable weeks we were transported to Mühldorf. A so-called Hauptbaustelle (main construction site) was being built here. It needed a lot of workforce: about 5000-6000 of us worked there. My job was carrying cement. I had to carry 50-kilogram cement bags up to the mixers. People became incapable of working on daily basis. We worked 12 hours a day. Later I was sent to work in the kitchen. The Lagerältesters were criminals sentenced to 10-15 years for murder in Germany. They were appointed as our lords and they became our gods. As I have told before, I became a cook. One time at roll call they were looking for a cook, so I applied. I was assigned to this job. I was doing relatively well, inasmuch as it could be good to see my fellow prisoners starving and to be unable to help them. I was there until I fell ill with typhus. Then I was locked up in a quarantine camp and stayed there until April 25. At the time of the greatest crisis I was lying ill in bed with a fever of 40-41.6 degrees Celsius. Two of my companions came for me, because our camp was evacuated and they did not want to leave me behind. Otherwise I would not have survived, as those who stayed behind were finished off. The boys took me out of bed and smuggled me out. I travelled for six days still having a high fever until we managed to reach the Americans. They assembled us there, and I was taken to hospital and got over the typhus. I was there until I fully recovered. We received food parcels, clothes and everything we needed. I cannot find my mother and I do not want to live at home without her. I would like to go to Palestine as soon as possible.

insert_drive_file
Text from page 1

Fent nevezett előadja a következőket:

Nagyszőllősön kb. 4.000 zsidó lakos élt. Ezek foglalkozása leginkább ipari vagy kereskedői volt, akadt orvos és egy ügyvéd, valamint egy mérnök is. Gazdagok nem voltak, de mindenki rendesen megélt a munkájából. Én édesanyámmal együtt éltem, és egy nővéremmel, szerény anyagi körülmények között voltunk. 1939. márciusában kezdődtek az első zsidóellenes intézkedések. Édesanyámnak trafikja volt, azt azonnal elvették. A többiektől is elvették az üzleteket, és megélhetésünk ettől kezdve igen erősen romlott. Kristofori János főjegyző volt az, aki ezeket a rendelkezéseket hozta, Koflonovits György pedig üldözte a zsidókat, köztük engem is. Kidobatott az állásomból és kényszerítette a főnökömet, hogy ne dolgoztasson engem. A zsidók ez ellen nem védekezhettek, mert nem volt kihez fordulnunk. 1944. április 23-án - vasárnap reggel - kidobolták, hogy a zsidók nem mehetnek az utcára. Ez az állapot egy hétig tartott, ez alatt az idő alatt állandóan pénz és értékek után kutattak. Gettóba ezután már csak egy kis fehérneművel és egy rend ruhával mentünk. A bezárást a tábori csendőrök és leventék végezték és ezek még egyszer felszólítottak bennünket, hogy az ékszereket, pénzt adjuk oda, mert nekünk arra már nem lesz szükségünk, hiszen deportálnak. A helybeli keresztény lakosság nevetve nézte végig a mi meghurcoltatásunkat, amit még ma sem tudtam elfelejteni. A gettó kívül körül volt zárva, s 10 család is lakott egy lakásban, rettenetes volt a zsúfoltság. A Zsidó Tanács sajnos nem törődött semmivel. Én egyszer kiszöktem a gettóból, mert édesanyámnak akartam egy kis élelmiszert szerezni, de ekkor elfogtak a csendőrök és nagyon megvertek. Hat nap múlva elindultunk. Eddig is már igen sok halottunk és öngyilkosunk volt. Semmi, semmi élelmiszert nem kaptunk és mint az állatokat, úgy hajtottak bennünket és lökdöstek és dobáltak be a vagonokba. 80 ember volt egy vagonban s én a kocsiparancsnok voltam és az életemmel feleltem minden emberért. A vagonból talán lett volna mód megszökni, de édesanyá

insert_drive_file
Text from page 2
mat nem akartam elhagyni. 10 napig utaztunk és ezalatt az idő alatt háromszor kaptunk vizet. Kassáig kísértek a magyarokés ott átvettek a németek. Ott kihirdették nekünk, hogy remélik, tudjuk hová megyünk és figyelmeztetnek bennünket, hogy ahogy dolgozunk, úgy fognak élelmezni és fizetést is kapunk. Engem külön is figyelmeztettek. Némileg elhittük amit mondtak, mert arra nem számítottunk, ami azután történt. Megérkezve Auschwitzba a lengyelek kidobálták a gyerekeket és öregeket a kocsiból, és alig volt módomban a sok sírás és jajgatás között édesanyámtól és nővéremtől elbúcsúzni, s bár azt mondották előzőleg, hogy a családokat együtt hagyják, mégis szétszakítottak bennünket. Édesanyámat azóta nem láttam. Ekkor rövidesen megkezdődött a szelektálás, ahol a betegeket és munkaképeseket válogatták szét. Bennünket bevittek egy fürdőbe, megnyírtak, fertőtlenítettek és csíkos rabruhábaöltöztettek. Bevittek egy blokkba vizesen, egy szál ruhában, s itt egy szál deszkán feküdtünk, s mivel az eső éppen esett a legnagyobb fáradtság dacára sem bírtunk aludni. Három napig voltunk itt ebben a blokkban. Ahogy megérkeztünk reggeltől estig appelt álltunk. 4 napig egyáltalán semmit sem kaptunk enni. Az emberek szédültek az éhségtől. A vizet úgy ittuk, mint az állatok. Az 5-ik nap kaptunk egy levest és 20 deka kenyeret. Itt voltunk 3 hétig, közben ütöttek, vertek bennünket. Csinálták egyébként a szelektálásokat állandóan. Jött dr.Mengele a taxival és megkezdte a válogatást. Aki neki nem tetszett, azt magához rendelte, akit akart pedig, azt visszaküldötte. Egyszer egy alkalommal előfordult velem, hogy a mellette álló SS-katona elnézte az intést, és egy másik társam helyett engem fogott karon és vitt el. De nekem sikerült az ablakon megszöknöm. Tekintve, hogy a válogatások meztelenül történtek, nagy nehezen ruhát szereztem és egy idegen blokkba menekültem. A 9-es blokkba kerültem, ahol az egész blokkot kiürítették, mert sok volt az ember a lagerben és meg kellett a lagert könnyíteni 900 emberrel. Volt egy blokkspere, mindenki bement a blokkjába, ide bejött három teherautó, csillerendszerű kocsikkal, amelyek kifordíthatók voltak és kezdték az embereket feldobálni a kocsikra tekintet nélkül, hogy valaki beteg, fiatal jó erőben vagy gyenge volt. Én is benne voltam ebben a létszámban, és csak úgy tudtam megszabadulni, hogy azt mondottam, hogy én is segíteni jöttem rakodni. Majd felültem a sofőr mellé és mentünk a krematóriumba. Odaérkezve a gázkamrához az embereket valósággal kifordítottuk a kocsiból és amelyik ember fel tudott állni, az felállt, aki nem, azt úgy dobtuk be. Mindenkit levetkőztettünk, de én,mint újonc még ekkor sem tudtam azokat a borzalmakat elképzelni, amik következtek. Kiöntöttük az embereket és kellett néznem, ahogy a barátaimat, ismerőseimet és rokonaimat elviszik, levetkőztetik, szappant és törülközőt adtak a kezükbe és tereltük be a 2.000 embert a gázkamrába. Ők gyanútlanul mentek be és mi kintről bezártunk minden ablakot és ekkor ők várták a tusból a vizet - erre megindította a gázkezelő agázt. Jajgatás, ordítozások voltak, ahogy a gáz kínozta őket. Anyáknak még látniok kellett, ahogy a gyermekük elpusztult. A legerősebb ember 6 percig bírta. 6 perc után kinyitottuk az ajtókat és ott egy hullahegy várt bennünket. Aztán hozzáfogtunk és ezeket a hullatömegeket csillékbe dobáltuk, úgy, mintha szenet lapátoltunk volna és elvittük a kemencékbe. Itt volt az égetés. Ennél a kommandónál dolgoztam 3 napig, de ez itt az őrülettel volt határos ez a rettenetes munka és nem bírtam tovább. Azt mondottam a kommandóführernek, hogy el akarok innen menni és ő elküldött egy másik
insert_drive_file
Text from page 3
krematóriumhoz, mert ebből itt 5 darab volt. Itt könnyebb volt a munkám. Az emberek hajtása, verése, terelése volt az, amit csinálnom kellett. Előfordult pl., hogy egy magyartransport ahogy megérkezett az egész transportot el kellett égetni, belőlük nem volt kiválasztás. Senki-senki nem menekülhetett, sem fiatal, sem öreg. Itt már modernebb volt a felszerelésünk. T.i. betereltek egy nagy terembe 2.000 embert - természetesen levetkőztetve, szappannal és törülközővel - és a gáz a tusokból megindult. Mikor végzett velük a gáz az automataszerűen épített padló megindult és egyedül dobálta be az alatta lévő kemencébe a holttesteket. Ez egy köralakú padló volt, ami gépszerkezetre vált ketté. Mikor ezeket bedobálták a kemencébe, jött a következő transport és kezdődött elölről. Az emberek gyanútlanul azt hitték, hogy az előttük lévők egy más ajtón mentek ki. És az eljárás folyt tovább, mint az előző. Itt dolgoztam 6 napig. Itt egy ismerősöm kórházba küldött, de ott 24 órán túl nem tartottak senkit, vitték a krematóriumba. Mi egészen külön laktunk, s nekem hosszas fáradozás után sikerült átkerülnöm egy másik lágerbe. Egy 19. számú blokkba kerültem, ahol 1.200-an voltunk kb. 5-6 napig. Élelmezésünk 1 kis darab kenyér és 1 zupa. Innen transporttal Varsóba kerültünk. Itt kaptam meg az első häftling-számot és bevittek egy blokkba. Az első napokban a varsói gettó romjait takarítottuk, a megmaradt falakat lebontottuk, a téglákat pucoltuk és amit ott termeltünk, azokat küldték Berlinbe. Itt Nagyszöllősről való fiukkal voltam együtt. Mivel én tudtam borotválni és kerestek borbélyt, megválasztottak borbélynak. Őt is megborotváltam azonnal. Ez már egy nagyon jó pozíció volt és az ellátásom is jobb volt. Néha kaptam lekvárt vagy margarint. Így dehát módomban volt a többi hazai fiúknak segíteni. Ez az élet 3 hónapig tartott. Ezután jött egy rettenetes visszavonulás. Gyalog hajtottak kb. 5.000 embert 130 km és naponta 30 km-t tettünk meg zuhogó esőben. Egész útra egy harmad kenyeret kaptunk. Mindenkinek 3 pokrócot kellett vinnie és ezeken az átázott, vizes pokrócokon kellett a szabad ég alatt, zuhogó esőben aludnunk. Varsótól 130 kilométerre bevagoníroztak bennünket. Megint megkezdődött a német szisztéma szerint a verés, az éheztetés és hajszolás. Azután jött a nagy hőség. Vizünk nem volt 4 napon keresztül. Az ötödik napon egy folyóhoz értünk s amikor az emberek meglátták a vizet, egészen megvadultak és nekirohantak a víznek és mint az őrültek itták a mocskos, piszkos, hínáros vizet. Nem akartunk kijönni a vízből és ekkor megkezdték az SS-ek a hajtást ki a vízből, természetesen lövöldözések között. Többek között egy barátomat lőttek le, aki mellettem állt és mikor látták az SS-ek, hogy a fiú vére piros csíkban húzódik a vizen, de ő még él, odajöttek és addig taposták, míg belefulladt a vízbe. Mi már olyan fásultak voltunk, hogy ilyesmik már alig hatottak ránk. Mikor aztán elértük a vagonokat olyan legyengültek voltunk, hogy például egy földim a fia ölében halt meg szomjan. Jajgatott és könyörgött vízért, de nem tudtunk segíteni rajta. A férfi az arany fogait tépte ki a szájából és adta az SS-őröknek, de azok még ezért sem könyörültek meg rajta. A capok elősegítették az emberek halálát, a gyilkosaink voltak. Karókkal ölték, verték az embereket. 6 napi utazás után, élelem nélkül, víz nélkül, megérkeztünk Dachauba. Mikor kiszálltunk a vagonból 60 ember közül 14 ember volt már halott. Kiszállva mindenünket, még a pokrócokat is ott kellett hagynunk. Az embereknek már jártányi erejük sem volt és
insert_drive_file
Text from page 4
hordágyakkal vittek be bennünket a lagerekbe és kezdődött a fertőtlenítés mint minden fogadtatásnál. Itt már kaptunk este és reggel egy feketét és egy kis kenyeret. Dachauban 14 napig voltunk, majd elküldöttek Buchenwaldba, mint transportot, de ott nem akartak bennünket elfogadni. Két napig voltunk itt és vittek tovább. Így kerültünk Lublinba. A helyzet hasonló volt a többihez. A beosztásunk: Lublin melletti kőbányába kellett dolgoznunk. Itt a munka rettenetesen nehéz volt, s bizony naponta hullottak el az emberek. Az SS-ek úgy találták, hogy sokan vagyunk, erre a lagerführer kiadta a parancsot a capoknak és a kommandóführernek, hogy "nézd itt van a kommandó, ebből hazahozol 10-20 halottat". Ezt ha akarták, ha nem, agyon kellett verni, úgy hogy appellnél bejött a lagerführer megszámolni, hogy megvannak-e a halottak, amennyit parancsolt. Mindemellett még mindig sok volt az ember és minket tovább küldtek és ekkor kerültünk Grossrosenbe. Ez egy magas hegységen van, s a lagerbe óriási magasságba - lépcsőkön kellett felmenni és ott voltunk vagy két hétig. Elég munkát adott már az is, ha a reggeliért kellett menni., olyan szörnyű magasságban voltunk. Inkább már nem ettünk, minthogy az ételért menjünk. Ilyenkor munkába léptek a capok, akik míg 6 embert összeszedtek, akik az ebédért menjenek, addig 20 embert is agyonütöttek, mert az emberek nem tudtak már menni. Egy ilyen capo úgy tudott az emberre ütni, hogy akkorát ütött, hogy az ember elesett, azután addig ütötte-verte a földön, amíg ott halt meg a lába előtt. Ilyen két hét után elkerültünkMühldorfba. Itt épült egy ugynevezett hauptpausstelle. Ez felemésztett rengeteg embert és kb. 5.000-6.000 ezren dolgoztunk itt ennél a munkánál. Cementrakás volt a munkám. 50 kilós cementzsákokat kellett a magas keverőgépekhez felvinni. Naponta mentek az emberek tönkre. A munkaidő 12 óra volt. Ezután bekerültem a konyhára. A lagereltesterek olyan emberek voltak, akiket a németekgyilkosságokért 10-15 évre ítéltek el. Ezeket tették azután a mi urunkká, ezek lettek a mi isteneink. Mint előbb is mondottam, szakács lettem. Egy alkalommal ugyanis az appellnél szakácsot kerestek és én jelentkeztem. Be is osztottak és aránylag elég jó dolgom volt. Már amennyire jó lehetett az, hogy láttam, hogy társaim mennyire éheznek és én alig tudtam rajtuk segíteni. Itt addig voltam, amíg flekktifuszba nem estem. Ekkor bezártak egy karantén-lagerbe és ott voltam április 25-éig. A legnagyobb krízis idején 40-41.6 lázzal feküdtem, amikor bejöttek a társaim, 2 ismerős fiú, ezek nem akartak otthagyni, mert transportált a lager s ha ottmaradok akkor onnan élve ki nem kerülök, azokat elintézték röviden. A fiúk kivettek az ágybólés úgy csempésztek ki. Ilyen lázzal utaztam végig 6 napig, amíg sikerült az amerikaiakhoz eljutni. Ott összeszedtek bennünket, engem elvittek egy kórházba, itt átestem a flekk-tifuszon. Itt voltam mindaddig, amíg fel nem épültem. Itt már szeretetcsomagokat, ruhát, mindent kaptunk.Anyámat nem találom, nem akarok otthon élni nélküle. Szeretnék mielőbb Palesztinába kiérni.

References

  • Updated 1 year ago
Hungary fell increasingly under the influence of Germany as the Nazi regime consolidated itself during the 1930s. When Germany began to redraw national boundaries in Europe, Hungary was able to regain territory it had lost due to the 1920 Trianon Treaty, including southern Slovakia (1938) and Subcarpathian Rus (1939) after the dissolution of Czechoslovakia, and Northern Transylvania from Romania (1940). In November 1940, Hungary joined the Axis alliance. In April 1941, it took part in the occupa...

Magyar Zsidó Levéltár

  • MZSL
  • HJA
  • Hungarian Jewish Archives
  • Hungarian Jewish Museum and Archives
  • Hungary
  • Dohány utca 2
  • Budapest
  • Updated 1 year ago

Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (interjúprojekt)

  • National Relief Committee for Deportees (interview project)
The three main tasks of the Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (the National Relief Committee for Deportees or DEGOB) were to help the repatriation of survivors to Hungary, provide them with social aid, and pursue projects of documentation. As part of the project of documentation, around five thousand survivors articulated their experiences in the offices of the National Relief Committee for Deportees as early as 1945-46 whereby the largest collections of early witness accounts was created...