The person in question has given us the following information: If I had to and were able to present all the misery I experienced I could talk for weeks but I do not do it gladly as remembering is horrible. Already in the ghetto of Aknaszlatina Hungarians treated us in a horrible way. They terribly tortured us, grabbed all our valuables but that was not all. They said we kept treasures even under our skin, and they treated us accordingly. They searched us undressed, unfortunately not only us but also our wives and daughters. Even high-ranking officers watched this performance. When we learnt they were going to take us away we were glad to go. Anywhere, just away from there. Leaving behind Aknaszlatina we travelled 90 of us in a freight car and arrived in Birkenau three days later. On the way many of us died in the freight car because we got no water. In Auschwitz we had to get off the train and leave our entire luggage behind. Women were led to the right, three of us brothers and my father to the left. Having walked a little, unfortunately, also our father was separated from us. The day after, we were moved to the camp in Auschwitz, where we stayed for three days. We got tattoos here and went on to Buna, 8 kilometres from Auschwitz. We had to lay cables in the ground. We had to carry heavy cables in a distance of 4 kilometres; my back aches even today if I think of it. Nevertheless, our camp was clean and we also got food. They harmed only those who could not work, but they would beat these people ruthlessly. When the front got closer they transferred us into Buchenwald. We travelled 130 of us in a little open freight car in the freezing cold of January. We received 500 grams of bread for the journey. Many perished during this journey. 12,000 people departed but I doubt there were as many as 6,000 of us when we arrived. When we got off the train the SS immediately approached and shot the people who could not walk but sat down. Naturally, we had to watch it without saying a word; otherwise they would have shot us as well, since they had the weapon. In Buchenwald we got into quarantine. We did not work here at all as this was a selecting place. In the cold of January, in the freezing cold of the mornings we were being lined up for 2-6 hours during roll calls. We had to suffer unbearably. Many died during the roll calls. They just threw these people out of line. Crematorium was working day and night but could not cope with the great number of dead bodies. Later, I was singled out from block 51 and got into the youthful block, no. 66. We did not work either here but at least we did not need to leave the block but lined up for roll calls inside. It was somewhat better here. Our leader was a Czech who treated us so nicely that it is difficult to find the words to describe it. He treated us like a father his children. Although he was also a prisoner, with limited opportunities, he still managed to obtain even food for us. The English were already quite close when we were also taken away after 8 weeks of stay. There were 60,000 people in Buchenwald of very diverse nationalities, out of whom 10,000 of us were Jews. I cannot give dates, since we were not humans here, but lived like the most miserable beasts. In April, when, as I have said, English troops got closer, we left Buchenwald. They hurriedly entrained us in Weimar, putting 100 people in a car. Travelling for 14 days back and forth, (since there was no place where they accepted us), we arrived in Theresienstadt, where Russians liberated us. My future plans? I do not know. First, I would like to find out whether there are surviving members of my family, and will make plans only afterwards.

Fent nevezett előadja a következőket:

Ha azt a sok szörnyűséget el kellene mondanom és el tudnám mondani, amit átéltem, hetekig mesélhetnék, de nem teszem szívesen, az emlékezés szörnyű.

Már Aknaszlatinán is rettenetes bánásmódban volt részünk a magyarok részéről agettóban. Rettenetesen kínoztak bennünket, minden értékünket elvették és mindez még mindig nem volt elég nekik, azt mondták, hogy még a bőrünk alatt is kincseket tartunk, azután ennek megfelelően bántak velünk. Levetkőztettek bennünket és úgy motoztak, sajnos nemcsak bennünket, hanem asszonyainkat és lányainkat is. Ezt a látványt a magasrangú katonatisztek is végignézték. Mikor megtudtuk, hogy elvisznek, már örömmel mentünk, akárhová, csak el.

90-en utaztunk egy vagonban Aknaszlatináról és így érkeztünk meg három napi utazás után Birkenauba. Az úton is sokan haltak meg közülünk a vagonban, mert nem kaptunk semmi vizet.

Auschwitzban leszállítottak a vonatról, minden holminkat ott kellett hagynunk. A nők jobbra lettek terelve, mi hárman testvérek és édesapám balra. Az úton azután továbbhaladva, sajnos apámat is külön választották tőlünk. Másnap átvittek az Auschwitzi táborba ott három napig tartózkodtunk. Itt tetováltak és továbbmentünk az Auschwitztól 8 km-re fekvő Bunába.

Kábeleket kellett leraknunk. 4 km távolságra cipeltük a nehéz kábeleket, még ma is fáj a hátam, ha rá gondolok. Azonban a Lagerünk tiszta volt és enni is kaptunk. Csak azt bántották aki nem tudott dolgozni, azt azután kegyetlenül ütötték.

Amikor közeledett a front elvittek Buchenwaldba. 130 utaztunk egy kis nyitott vagonban a januári fagyban. Az útra kaptunk 50 dkg kenyeret. Ezen az úton rengetegen pusztultak el közülünk. 12.000 ember indult útnak, de nem hiszem, hogy 6000-en megérkeztünk volna. Mikor leszálltunk a vagonokból, aki nem tudott menni és leült, azonnal ott termett egy S.S.és lelőtte. Persze, mindezt szó nélkül kellett tűrnünk, mert különben minket is leöldöstek volna, hisz a fegyver náluk volt.

Buchenwaldban karantinba kerültünk. Itt nem is dolgoztunk semmit, mert ez egy elosztó hely volt. A januári hidegben, reggeli fagyban 2-6 óráig kellett appellt állnunk. Kimondhatatlan sok szenvedés jutott itt osztályrészül. Rengeteg ember halt meg az appell közben is, ezeket csak úgy kidobták a sorból. A krematórium éjjel nappal működött és még sem tudta ellátni a sok halottat. Később engem kiválasztottak az 51 blockból és a 66 számú Jugendlich blockba kerültem. Itt sem dolgoztattak, de nem kellett kimennünk a blockból, hanem bent álltuk a Zehlappelt. Itt már valamivel jobb volt. Egy cseh volt a vezetőnk, olyan jó volt hozzánk, hogy az kimondhatatlan. Úgy bánt velünk, mint az apa a gyermekeivel, persze ő is fegyenc volt, így a lehetőségek korlátoltak voltak, de sikerült neki a részünkre ételt is szereznie. Már közeledtek az angolok, amikor minket is elvittek 8 hét után. Itt Buchenwaldban 60.000 ember volt, különböző nemzetiséghez tartozóak, köztük 10.000-en voltunk zsidók. Sem napot, sem más dátumot nem tudok megadni, hiszen nem voltunk itt emberek, úgy éltünk, mint a legszerencsétlenebb állatok.

Áprilisban, mikor mint mondtam közeledtek az angol csapatok eljöttünk Buchenwaldból. Weimarban vagoníroztak nagyon sietve és 100 embert egy vagonba téve 14 napi ide oda utazás után, miután sehol sem akartak befogadni bennünket, érkeztünk meg Theresienstadtba, ahol azután az oroszok felszabadítottak.

Jövő terveim? Nem tudom. Előbb szeretném tudni, hogy találok-e valakit életben a családomból, és csak azután tervezgetek.