The person in question has given us the following information: Jewish laws concerned me only in as much as my application was accepted only by the University of Pécs, and even there I needed the support of someone to get in. At the university, I witnessed some harassment, beatings and things like that. Antisemitism was intense at that time and in some cases I also received some beatings. Having done some lawyer’s practice in Mohács and Pécs I came to Pest and found a job. Later, however, I obtained new training and worked for the weaving factory Star. I had no problems here since I worked as a physical labourer. The 15th of March, 1943, I left the factory and was drafted for labour service in Mohács. Later, I was resent to Pest to work in the package selection department of the post office No. 70., and later I worked as a draftsman for the boss. Here I had a good life till I was sent into Transylvania. In Dés, in Désakna we had a malevolent commander, a criminal, 2nd Lieutenant Ferenc Fehér, who came from Vízvár in Somogy. There was also Ferenc Kökönyei who stole my watch and wore it. The 19th of February, 1944, at 10 pm Béla Steckel, who was on night patrol, took me and 11 of my companions to the headquarters from the Jewish Casino although I had a regular permission for a leave. Here I had to stand 40 minutes and he slapped me and broke my eardrum. I made a great fuss about it, I went to the army corps headquarters but in the meanwhile Germans entered the country and I had to withdraw the denunciation. First, we worked on railway construction for the railway co., later we lay military cables in the ground between Óradna and Újradna. We had to walk 28 kilometres a day back and forth to the workplace. We worked only during the time that remained. Our correspondence (both incoming and outgoing) was destroyed by the captain of the troop, so we gathered torn pieces of letters from the toilet. I had another incident with Cadet Sergeant Károly Fejs (from Szekszárd) who beat me and kicked my bottom because I went to get hold of food. During the withdrawal from Transylvania we walked on foot from Újradna till Kassa without any food. We got to Kassa the 20th of December. We were terribly crammed in the brick factory of Kassa. It was cold, we had no food and suffered greatly. We were nearly frozen. The brick factory of Kassa had a very bad reputation. 7,000 people were kept there, out of whom many were frozen and remained without food. In December, they entrained us, 75 of us in a freight car, not more. We got food once a day. One day we got lunch, the other day dinner, the next day breakfast. We got no water at all and could not buy it either because the freight car was locked. It was full of lice and people got sick one after the other. We had to use for the toilet either a great teapot or other pots. Signs of spotted fever could be noticed already on the train. When we arrived there was a dead person, the boy next to me. The journey lasted 9 days till Donnerskirchen. We arrived at 2 am after 9 days of travel and the Germans ordered us to work already at 6 am. We had to make trenches and bunkers, and had no opportunity to wash. We had no clothes and some had to go to work barefoot. Here a sergeant forced me to get out into the snow having a temperature of 40 degrees and he also broke my cheek-bone with a club. I stayed here 9 days before I escaped with four of my friends in the possession of a service ticket which was forged. The 7th of January, we crossed the German-Hungarian border and arrived in Sopron. From Sopron we went to Győr, where luckily we contracted typhus, which meant 5 weeks stay in hospital, till the 1st of March. The winter was then over and we had a good life in the public hospital of Győr. Later, the 1st of March, a 1st lieutenant of the Arrow Cross ordered us to leave the hospital and put us into the collecting place, the prisoners’ camp of Győr, from where we were taken to Schandorf. The sergeant who received us seized all the few things we had, he took even razors and soaps, etc. The 20th of March, they took us to Szombathely, once again searched our luggage and robbed us anew, leaving only a blanket. We then went to Schandorf on foot. Here we were crammed, 750 of us, in a single cellar. In Schandorf we dug trenches and bunkers. We worked from 7 am till 4 pm. In the meantime we were maltreated, beaten, and struck. I left this camp, but later I heard it became an unbearable place where they shot people. Out of 750 people, 250 survived this camp. Out of my team of 40 people only 8 survived. The rest all died from typhus. There were no doctors at all. They kept these people in a special ward of a hospital but it practically meant a death sentence. A veterinarian treated them but had no medicine, and people died of starvation. Food was anyway extremely scarce. We set off from Schandorf because of the Russian approach and walked for 16 days. We got food 6 times during these 16 days. The person who got tired or was out of step was shot. They treated us in an incredible way. An average of 40 people died per day. The 7th of April, in the forest at Eisenerz, which was one of the greatest metallurgical towns, the SS killed 150 Jews with machine guns without any reason. About 10 centimetres behind my back my friend was shot, too, but we had to proceed, we could not stop. This is how we got to Mauthausen. In Mauthausen we lived in tents. After an air raid at night 9 people remained dead and 20 were wounded. There was also another tragic event that affected my spirit a great deal. One of the supervisors was beating a 50-year-old friend of mine badly when I jumped on him. He went to the SS to complain about me. The SS beat me up so much that they broke my ribs and the bone of my little finger. Food was terribly poor. For breakfast we got 0.2 litre of bitter black coffee, at noon some turnip soup, and in the evening 100 grams of bread. That was all for a day. It was only natural that we became feeble and many died. Death was caused by typhus, by starvation and beating. From Mauthausen we went to Gunskirchen walking for four days. We were starving a lot on the way; we ate grass, nettles, and leaves. If they noticed that someone was out of step they shot him, they shot also those weak people who could not carry on walking, so there were a great number of dead bodies lying on the road. 50 men were sent ahead to dig graves. Once, an SS soldier disliked the work of a gravedigger. He made him stand in the grave and beat him till he died. One could see the inner parts of his skull, that is how much he beat him. It was a terrible view. The others then covered him with soil. When we arrived in Gunskirchen we were put up in wooden huts. They crammed 2,000 people in a barrack for 500. We were terribly cramped, could not lie down, and slept sitting on the rucksacks. Later, I learnt from the Americans that they found arsenic in dissected dead bodies. They put little portions into the food that caused the general diarrhoea. If someone went to the toilet he could not get there because he was shot by the SS. We were very much full of lice; there was no water to wash, not even for drinking. Sometimes we got a decilitre of water and could decide to use it for drinking or for washing. Food was turnip soup all the time, and ca. 70 grams of bread. Here they did not beat us, they just simply shot the people they disliked or against whom there were complaints. One day we were carrying the dead. One of the boys ran out of energy and put the body down before it was allowed. He was shot. Around 150-200 of us died daily, completely feeble people who either died of exhaustion or of typhus. We had to bury them in a pit. The Americans found this pit; that was when they found out about arsenic poisoning. The Americans liberated us the 4th of May, 1945, and we started to do better. These were my own experiences.

Fentnevezett előadja a következőket:

A zsidótörvény annyiban érintett, hogy egyetemre csak Pécsett vettek fel, oda is csak protekcióval. Az egyetemen kellemetlenségeim voltak, verések és hasonló dolgok. Abban az időben elég erős volt a zsidóellenes hangulat és egyszer- kétszer én is részesültem verésben. Később felkerültem Pestre, mert egy időben Mohácson és Pécsett voltam mint ügyvédjelölt, és ekkor Pesten helyezkedtem el. Ezután átképeztettem magam és a Star szövő és kendőáru-gyárban dolgoztam. Itt nem voltak kellemetlenségek, mert munkásként dolgoztam. A gyárból vonultam be munkaszolgálatra 1943. január 15-én Mohácsra. Később felkerültem Budapestre a 70 -es postahivatalhoz és a csomagelosztásnál voltam, majd mint rajzoló voltam a főnök mellett.. Itt rendes dolgom volt, amíg nem kerültem Erdélybe. Désen, Déseknán volt ez rosszindulatú panamista parancsnokunk: Fehér Ferenc hadnagy, aki egyébként Vízváron lakott Somogyban. Kökönyei Ferenc aki ellopta tőlem és hordta az órámat. Steckel Béla 1944. február 19 -én, dacára annak, hogy szabályos eltávozási engedélyem volt, Désen a Zsidó Kaszinóból este 10 órakor elvitt egy éjszakai őrjárattal tizennegyed magammal és bevitt az ügyeletes szobába 40 percig vigyázzba állított

és adott egy pofont, minek következtében dobhártyarepedést kaptam. Ebből nagy ügy lett, a hadtestparancsnokságra mentem, de közben bejöttek a németek és vissza kellett vonnom a feljelentést. A vasútnál voltunk, vasútépítői munkán, utána katonai kábelt fektettünk Oradnától Ujranáig. Naponta 28 km-t kellett oda és vissza megtenni a munkahelyig. Amennyi időnk még volt csak annyit dolgoztunk. A levelezésünket a századparancsnok megsemmisítette, a menőt és a jövőt szintén úgy, hogy a W. C. -ben szedtük össze a levelek darabjait, amit összetéptek. Egy kellemetlenségem volt még Fejős Károly hadapród-őrmesterrel(Szekszárd) azért, mert élelemért mentem- elvert és fenéken rúgott. Erdélyi visszavonulásnál Ujradnától egészen Kassáig mentünk gyalog minden élelem nélkül. Kassára megérkeztünk december 20 -án. Rettenetesen össze voltunk zsúfolva a kassai téglagyárban. Hideg volt, élelem nélkül sokat szenvedtünk. Majdnem megfagytunkNagyon hírhedt volt a kassai téglagyár. 7000 ember volt itt, rengetegen fagytak meg és élelmet nem kaptunk. Decemberben bevagoníroztak, 75 -en voltunk egy vagonban, nem többen, élelmet egyszer kaptunk naponta még pedig úgy, hogy egyik nap egy ebédet, másnap egy vacsorát, harmadnap pedig reggelit. Vizet egyáltalán nem kaptunk és nem is tudtunk vételezni, mert már le volt zárva a vagon. Egyébként a vagon tele volt tetűvel, az emberek egymás után betegedtek meg. Szükségleteinket nem tudtuk másképp végezni vagy a csajkába vagy más edénybe. A flekk jelei már itt mutatkoztak a vagonban. Mire megérkeztünk 1 halott volt, a mellettem lévő fiú.Az utunk 9 napig tartott Donnerskirchenig. Megérkeztünk éjjel 2 órakor, 9 napos út után és reggel 6- kor munkába vittek a németek. Sáncmunkát, binkermunkát végeztünk és sem tisztálkodási lehetőség nem volt, sem ruházatunk nem volt úgyhogy volt olyan aki mezítláb ment ki munkába. Itt egy őrmester, dacára, hogy 40 fok lázas voltam, kizavart mezítláb a hóba és egy csonttal arccsontomat betörte. Itt 9 napig voltunk, ekkor megszöktem 4 barátommalegyütt egy szolgálati jegynek a birtokában, amely hamis volt. Január 7 -én átléptük a német-magyar határt, elkerültünk Sopronba.Sopronból elmentünk Győrbe, itt szerencsére megkaptuk a flekket, ami 5 hetet jelentett, amit kórházban töltöttünk el március 1 -ig. Itt kihúztuk a telet és jó dolgunk volt a győri közkórházban. Később egy nyilas főhadnagy parancsára el kellett hagyni a kórházat március 1-jén és bekerültünk a győri gyűjtő és fogolytáborba, ahonnan március 20 -án elvittek Schandorfba. Az őrmester aki átvitt mindenből kifosztott, még az a kevés ami eddig megmaradt, azt is elvette, borotválkozó eszközöket, szappant stb. Március 20 -án elvittek Szombathelyre, itt újra átvizsgálták a holmikat és kifosztottak, mindössze a pokrócot hagyták meg. Ezután mentünk át gyalog menetben Schandorfba. Itt egyetlen egy pincében 750- en voltunk összezsúfolva.Schandorfban sáncmunkát végeztünk és bunkereket ástunk. Napi munkaidő: reggel 7- től, délután 4 -ig. Közben bántalmazások, ütések, verések. Innen elmentem, de később hallottam, összetalálkoztam fiúkkal, akik mondták, hogy szörnyű volt később a helyzet, agyonlőttek embereket. A tábornak 750 -es létszámából megmaradt 250 ember. Az én szakaszomból 40 ember közül 8 maradt életben. A többiek mind flekkben pusztultak el. Orvos egyáltalán nem volt. Egy kórháznak kihelyezett helyiségben tartották ezeket az embereket, ezek azonban elevenen halálra voltak ítélve. Egy állatorvos kezelte őket, de neki sem volt gyógyszere és az emberek ott pusztultak: éhen. Koszt egyébként is nagyon kevés volt. Orosz nyomásra elindultunk Schandorfból és 16 napot mentünk gyalog. Az úton 6 ízben kaptunk enni, összesen 16 nap alatt. Aki kifáradt azt agyonlőtték, aki a sorból kiállt; agyonlőtték és rettenetes módon bántak belünk. Út közben átlag naponta 40 halottunk volt. Április 7 -én Eisenerznél- az egyik legnagyobb vas- és kohógyár város az SS- isták 150 zsidót géppisztollyal az erdőben kilőttek minden ok nélkül. A hátam mögött kb. 10 centivel agyonlőtték a barátomat is, de nekünk tovább kellett menni, nem állhattunk meg. Így érkeztünk meg Mauthausenbe.Mauthausenban sátorban laktunk. Egy éjszakai bombatámadás alkalmával 9 halott volt és 20 sebesült. Egyébként is egy szörnyű dolog történt ami lelkileg is nagyon hatott rám: egy 50 éves barátomat nagyon megverte egyik felügyelő, mire én nekimentem. Ő bepanaszolt és az SS úgy megvert engem, hogy bordatörést szenvedtem és a bal kisujjam csontját is eltörte. A koszt rettenetes gyenge volt. Reggelire két deci keserű fekete, délben répalé és este 10 deka kenyér volt az egész napi táplálék. Ilyen táplálkozás mellett természetesen nagyon legyengültünk és sok volt a halálozás is. Flekk, éhség és agyonverés voltak a halálokok.Mauthausenből egy 4 napos úton mentünk Gunskirchenbe. Út közben szintén sokat éheztünk, füvet ettünk, csalánt és leveleket. Ha valakit észre vettek, hogy kilépett a sorból, agyonlőtték, ha gyenge volt és nem tudott tovább menni, azt is lelőtték, úgyhogy az úton nagyon sok halott volt. 50 sírásót küldtek előre, akik megástak sírokat. Egy sírásónak a munkája nem tetszett az SS-nek beállította a sírba és addig verte, amíg meg nem halt. A koponyája egész belső tartalmát látni lehetett, annyira megverte. Szörnyű látvány volt. A többiek ezután betemették. Gunskirchenben megérkezve fabarakkokba laktunk. 500 létszámú barakkba 2000 embert szorítottak be. Rettenetes volt a zsúfoltság ott, lefeküdni nem tudtunk, hátizsákon ülve aludtunk. Később megtudtam az amerikaiaktól, hogy a felboncolt hullákban arzént találtak, kis mennyiségben tettek mindig az ételekbe, ez vezetett az általános hasmenésre. Ha valaki ment W. C-re de nem jutott odáig, mert az őröklelőtték. Tetvesek voltunk rettenetesen, víz nem volt nemhogy mosakodni, de még inni sem. Ha nagy néha kaptunk egy deci vizet, akkor szabad választás volt: az ember megihatta vagy elmosakodhatta. Az ennivaló állandóan marharépaleves volt és kb. 7 deka kenyér. Itt nem bántalmaztak, hanem egyszerűen lelőtték, ha nem tetszett valaki, ha valami kifogás volt ellene. Egy ízben hullát vittünk, az egyik fiú elfáradt és letette, mielőtt még szabad lett volna, nem bírta már a gyengeségtől vinni, erre lelőtték. Naponta átlag 150-200 halott volt, teljesen legyengült emberek, akik éhségtől végelgyengülésben haltak meg vagy a flekk végzett velük. Ezeket azután el kellett temetni egy gödörbe. Ezt a gödröt találták meg az amerikaiak, amikor megállapították az arzén-mérgezést. 1945. május 4 -én az amerikaiak felszabadítottak, és ekkor már jobb dolgunk volt. Fentieket saját tapasztalatból adtam elő.