The persons in question have given us the following information: Before they entrained us and deported us to Auschwitz-Birkenau we stayed for around five weeks in the brick factory of Munkács. At the station they separated us from our parents, whom we never saw again. We went into Camp A, from where we were led to Brezinka 5 days later. We worked here till December. Brezinka was constructed in the middle, surrounded by 5 crematoria. We received and sorted out all the clothes and the luggage that deported people had brought. We also found our own stuff, and we wanted to put on our sweaters because we were very cold. However, when they noticed it they gave us 25 blows and seized all that we had. The only thing we could save was a photo of our father that we found also in Brezinka among the several thousands of other photos. We hid it in our shoes and that was how we kept it for a year, which was quite a thing because they searched us all the time and more than once they took our old clothes and gave us new ones. We still have the photo even if it is torn and tattered. It is the only memory that remained of our parents. Day by day we saw the long queues that led to the crematoria but we never saw anyone returning from there. Around half of the women who had worked for three months in Krakow and came back here were singled out although those were young and fit for work. Once every four weeks we had a day off, when we had to go to a concert. Jewish boys and girls had to play instruments, sing and dance while a few metres away endless queues of innocent people headed towards their horrible end. Yet, a boy could not speak with a girl because they would immediately send you to a punishment kommando to shovel coal or do some other kind of difficult job. In December, when no new transports arrived and when they made disappear all traces of this horrible extermination of people, and burnt also the men whom they had forced to assist with burning, we were also transferred from this place to Reichenbach. We worked for the radio factory Telefunken. TheSS supervised us but we had a relatively good life. We got 300 grams of bread and twice a day cooked warm food. We stayed here till the middle of February, when they made us depart on foot, and we did around 150 kilometres. For the whole time we got a kilo of bread each. The journey lasted for four days, and we spent the nights in school buildings. There were 1,000 of us, and we were always lodged in such a small place that we could hardly sit down, so every morning we stood up more tired and worn. We arrived in Trautenau, and spent there three days. We did not get any bread only some warm water with a few potato peels. They put us here in open wagons and we travelled for 7 days. Meanwhile, the rail system was bombed at several points and we travelled back and forth; they did know where to go. It was a horrible journey. We arrived in Bergen- Belsen and thought our journey had finally ended and we could have a rest at least for a night even if on the floor. But they did not receive us either here. The train stood still 24 hours before we departed again. We arrived in Porta and remained there. This was a new camp. We got 100 grams of bread and some watery soup a day but had to work 12 hours without a break. We worked in an underground factory. We had to cross a high hill to get to the factory. Our wooden clogs were torn to pieces and we remained barefoot. Our weak bodies could not cope with the steep slope. Girls fainted one after the other, girls who had earlier got on so well despite the scarcity. We got down into the factory, which was not fully finished yet. Everything was perfectly new and shiny; but it was dark and airless. The lack of sunshine and fresh air was horrible. Again and again we felt as though we would not get any fresh air and drown. 5 weeks later, we left for Fallersleben. The journey lasted for 2 days. We got not even a bite of food or a drop of water during these two days, and were not allowed to go to the toilet. On the first day we arrived, we still did not get anything to eat, and we believed we were to starve to death. The following day, finally we got some soup and bread. We stayed here for 5 days before they newly entrained us and the next day we arrived in Salzwedel. The first day we got nothing to eat, the second day 50 grams of bread and a plate of soup. There were already a lot of people kept here when we arrived and there were no places for us, not even a little straw, so we slept on bare floor. In the last days we did not get bread either here and we could not see any water. We got only the usual dried potatoes. The squalor that was in the camp is unimaginable. Germans wanted to set fire to the camp together with us but the ca. 150 French prisoners of war, who stayed here, saved our lives with composure and courage. Our parents, two younger brothers, our elder brother and elder sister with her two little children all died in Auschwitz. All that we desire is to get to Palestine.

Fent nevezett előadja a következőket:

A munkácsi téglagyárban voltunk kb. 5 hétig. Ekkor bevagoníroztak minket és kikerültünkAuschwitz-Birkenauba. Itt elválasztottak szüleinktől, akiket soha többé nem láttunk. Az A lagerbe mentünk, ahonnan 5 nap múlva átkísértek a Brezsinkára. Itt dolgoztunk egészen decemberig. A Brezsinka az 5 krematórium között középen volt felállítva. A ruhaneműeket és minden holmit, amit a deprotáltak hoztak magukkal, hozzánk szállították és mi itt szortíroztuk ezeket. Megtaláltuk itt saját dolgainkat is, és fel szerettük volna venni szvetterünket,mert nagyon fáztunk. Azonban amikor ezt meglátták, 25 botütést kaptunk és mindent elvettek tőlünk. Az egyedüli, amig meg tudtunk menteni, Édesapánk fényképe volt, amit szintén Brezsinkataláltunk sok ezer más fénykép között elszórva. A cipőnkbe dugtuk és így bújtattuk egy éven keresztül, ami igen nagy szó volt, mert állandóan motozások voltak és többször is elvették régi ruháinkat és másikat kaptunk helyette. A fénykép még most is megvan, tépetten, gyűrötten bár. Ez az egyedüli emlék, ami szüleinkről megmaradt.

Napról napra láttuk a hosszú sorokat, amint mentek be az emberek a krematóriumokba és onnan kijönni soha nem láttunk senkit. Amikor azok a nők, akik 3 hónapig Krakkóban dolgoztak visszajöttek, kb. 50 százalékukat kiszelektálták, bár ezek mind fiatalok és munkaképesek voltak.Egyszer 4 hétben volt egy szabad fél napunk és ilyenkor koncertre kellett mennünk. A zsidó fiúknak és lányoknak énekelni, táncolni és zenélni kellett, miközben néhány méternyire beláthatatlan sorokban mentek az emberek ártatlanul a szörnyű halálba. Viszont beszélni nem volt szabad egy lánynak egy férfivel, mert ilyenkor azonnal Straf-kommandóba küldték ezeket, szenet lapátolni és más nehéz munkákra.Decemberben, amikor már nem jöttek transzportok és a szörnyű emberpusztítás minden nyomát eltüntették, és azokat a férfiakat, akiket kényszerítettek, hogy az elégetésnél segédkezzenek - elégették, mi is elkerültünk innen, Reichenbachba. A Telefunken rádiógyárban dolgoztunk. SS-ek felügyeltek ránk de aránylag elég jó dolgunk volt. 30 dkg kenyeret kaptunk és naponta kétszer főtt, meleg ételt. Február közepéig voltunk itt, ekkor útnak idnítottak minket és gyalog megtettünk 150 km-t. Egész időre egy kiló kenyeret kaptunk. 4 napig tartott ez az út, az éjszakákat iskolaépületekben töltöttük. 1000-en voltunk és mindig olyan kis helyre szállásoltak be, hogy ülni is alig bírtunk és napról napra fáradtabban és összetörtebben keltünk fel. Trautenauba érkeztünk, ahol 3 napig voltunk. Egy darab kenyeret sem kaptunk, csak meleg vizet egy kis krumplihéjával. Itt aztán nyitott vagonokba kerültünk és így utaztunk 7 napig. Közben bombatámadások érték a vasúti hálózatokat és ide-oda utaztunk, nem tudták, hová vigyenek. Rémes volt ez az út. Bergenbelsenbe értünk, és azt hittük, most már talán vége az útnak, legalább egy éjszaka, ha csak a földön is, de kipihenhetjük magunkat. Itt sem fogadtak be minket. 24 óráig álltunk a vonattal, és újra elindultunk.Portába értünk és ott is maradtunk. Ez egy új láger volt. Naponta egy híg levest és 10 dkg kenyeret kaptunk, viszont 12 órát kellett dolgozni egyfolytában. Egy földalatti gyárban folyt a munka. A gyárban egy magas hegyen keresztül kellett mennünk, faszandálunk tönkrement és mezítláb maradtunk. Gyenge szervezetünk nem bírta az emelkedést, egymásután ájultak el a lányok, akik eddig olyan erősen bírták a nélkülözést. Lekerültünk a gyárba, amely még nem volt egészen kész: az építkezésnél segédkeztünk. Minden tökéletesen új és ragyogó volt: de sötét volt és nem volt levegő. A napvilág hiánya és a levegőtlenség borzalmas volt. Mindig úgy éreztük, hgy már többé nem jövünk lélegzethez és megfulladunk. 5 hét után Fallerslebenbe utaztunk. Az út 2 napig tartott. A két nap alatt egy falat ennivalót, egy csöpp vizet nem kaptunk, nem engedtek WC-re menni. Amikor megérkeztünk, első nap szintén nem kaptunk enni, és már azt hittük, éhen halunk. Másnap azután végre kaptunk levest és kenyeret. 5 napig voltunk itt, ekkor újra bevagoníroztak és másnap Salzwedelbe érkeztünk. Első nap semmit nem kaptunk enni, másnap 5 dkg kenyeret és egy tányér levest. Rengeteg ember volt már itt, amikor megérkeztünk, nem volt hely, még egy kis szalma sem volt a számunkra, így a puszta földön aludtunk. Az utolsó napokban sem kenyeret, sem vizet nem láttunk, csak szárított burgonyát kaptunk mindig. A piszok elképzelhetetlen volt. A németek fel akartak minket gyújtani a lágerrel együtt, de volt itt kb. 150 francia hadifogoly, akik bátorságukkal és lélekjelenlétükkel megmentették életünket.Szüleink, két öcsénk, bátyánk, nővérünk két kis gyermekével mind Auschwitzban pusztultak. Minden vágyunk, hogy Palesztinába kerülhessünk.