The person in question has given us the following information: My father was a joiner, he died 8 years ago. My mother, my older brother, my younger brother, and older sister with her 5-year-old son were deported into Poland in 1941 (the 15th May). When it happened I stayed in Budapest to arrange for the documents needed for citizenship. Three months later my brother managed to come home after a trip full of hardship. Around 70% of the Jews of the village were deported this time, only the widows of soldiers and relatives of labour servicemen remained, the rest were forced to leave the country through the border at Kőrösmező. One time Hungarian, another time German soldiers beat them, elderly people were either shot or thrown into the river Dnester. They shot my mother in front of my brother who managed to come back from death’s door. He was interned for a year till his documents arrived but after another year his fate was decided, whe German occupation brought about another turn in the life of Jews. It was now that I got to Somogyvár to my aunt’s place. Naturally, everything started also here with wearing the yellow star. After a thorough search on the 18th of May we were carried into the ghetto of Tab travelling like a caravan of Gipsies as we could carry along quite a lot of things. Here they designated only one street for this purpose. This was enclosed, guarded by Jewish policemen inside and by military gendarmes outside. There were around 200 Jewish families crammed here, 20-30 living in one room, we could hardly lie down. We also had a soup kitchen but who had some food supply preferred to cook at home. The members of the Jewish Council were Weisz,Szirmai, etc.; we had no complains about them. Till the age of 50 everyone had to work here, they took us for agricultural work, for construction works, we built a levente centre. The peasants of Tab did not want the ghetto to be built there, therefore, debates about the ghetto lasted for long but the notary of the community, who was a notorious antisemite, and had lot of land wanted free Jewish labour force from the ghetto but also wanted to show off with the levente centre. We were distributed on different estates of the area, we worked from Monday morning till Saturday evening, then we returned to the ghetto by cars. We had to work hard but did not have a bad life as food was very good in all manors. However, when we finished the work the owner of the estates Dr.Gusztáv Götzen did not pay his Jewish labourers. No one escaped from the ghetto, and I cannot recall the death of anyone. The 3rd of July, we received the order to pack and the day after we already set off. We could carry 15 kilos of luggage. When we were searched by Hungarian soldiers and by gendarmes we had to undress nude. My friend wanted to save a little jar of apricot jam for her daughter but the gendarme performing the search noticed it and seized it, together with a ball saying that his son would use it. When they finished searching us they entrained us and took us to the court of the army station in Kaposvár where ca. 7,000 people were concentrated. We stayed here for five days till we were entrained, 90 of us in a wagon. We got a little water at start but almost nothing on German territories. We had a bucket for toilet in the car. Two old women died during the journey, we had their dead bodies in the car until Birkenau. It is quite a miracle that only two old women died since the heat was almost unbearable in the open wagons. In Kassagendarmes got into the wagons and told us to have patience and not to commit suicide, we would be carried into Germany where we would live well, there were going to be cinemas and theatres there, we only needed to work. When we arrived in Auschwitz-Birkenau the third night, we almost respired with relief after this awful journey although we did not know what would happen next. Häftlings in striped clothes came up in the wagons and ordered us to get off and to leave all our stuff in the car. When we queued up five in each line the SS selected us. We did not know what it was about I could not even say goodbye to my aunt when they took me into the baths, cut my hair, depilated me, and put me under cold shower. We were so weary that I was close to feeling well after the shower and did not care about my hair any more. They took our clothes and gave us instead blouses and long skirts and put a cross in red ink on the back. If the blouse was thin the ink filtered through and ate into the skin. After the bath, I got into lager B where we were 800 of us divided in two barracks. There were not even berths here, we sat on the ground cluttered up, lying was out of question of course. I stayed here for four weeks, this was the worst barrack, the rain constantly fell in. Apart for roll calls there was nothing to do, this was what filled our days. In the morning we got black coffee, at 8 am some grass-like soup which I never tasted during the time I was in Auschwitz, and in the evening a little piece of bread and Zulag. The 7th of August, I was selected for a group meant to work in Lichteanu. The journey took us three days and we received sufficient bread and sausage for these days. We travelled 60 of us in a car and when we arrived to Lichtenau I was very glad we got into a relatively clean camp. Everyone had a place to sleep, a blanket, and even a cup and a spoon, so we started to feel like civilised people again. Our job was to fill 18 kilos heavy grenades in the ammunition plant and to help entraining the goods. We had to prepare around 2,000-2,500 pieces a day rushed by the masters. We worked 8 hours a day but in some special fields people had to work 12 hours. Every three weeks we changed shift; there were morning, afternoon and night shifts. Some masters beat us but generally all rushed us shouting Los, los. In December, there was less work to do as we ran out of raw material, hence we were sent for forest work. This was much worse, we walked to the mountains in knee-high snow to work with the pickaxe and it was often already 10 pm when we got back to the lager. We walked 15 kilometres far away in wooden slippers in which we hardly could walk. January the 15th, we started working again in the plant. We were very happy about it as we stopped having cold even if we had to work hard. At the end of March, Americans were getting closer so they hurriedly put us on trains, 100 in each freight car, and gave us a loaf of bread each. We spent six days and nights in the cars, the officer who came with us could not decide where to land with us, till we arrived to Leipzig, where we got off and spent three weeks in a camp. Americans got closer again, so we left Leipzig and walked three weeks by day and night. We slept on the fields in the open, in rain and cold, we got every second day some pieces of cooked potatoes, the skilful could obtain some raw ones but most importantly we ate the sorrel of the fields, but we had to suffer even for the sorrel as the SS-bitch beat us if she caught us. A day before the liberation a little girl went into a peasant yard to have a rest in the pigpen and therefore was shot. We did not see bread during these three weeks. Americans liberated us the 27th of April at Wurtzen, where we stayed in the following three weeks and rejoiced in all kinds of good food so we made up for the hunger we had before. Three weeks later the Russians, who arrived here later, entrained us and took us to Sagan where we stayed in a tolerable camp for seven weeks. The ill were cured in hospital. We returned home via Nachod with a Czech transport. My plans for the future: to emigrate to Palestine.

Fent nevezett előadja a következőket:

Édesapám asztalosmester volt, nyolc évvel ezelőtt halt meg. Édesanyámat, bátyámat, öcsémet, valamint a nővérem öt éves kisfiát még 1941-ben / május 15.-én/ eldeportálták Lengyelországba; akkor Budapesten tartózkodtam, hogy az állampolgársághoz szükséges iratokat megszerezzem és ezen idő alatt történt a deportálás. Bátyámnak és családjának sikerült három hónap mulva hosszu viszontagságos ut után visszajönni. Az egész falu zsidóságának cca 70%-át vitték el akkor, csak a hadiözvegyek és a munkaszolgálatosok hozzátartozói maradtak vissza, a többit mind áttették Kőrösmezőn a határon. Hol a magyar, hol a német katonák ütötték-verték őket, az idősebbeket mind lelőtték és bedobták a Dnyeszterbe. Bátyám szemeláttára lőtték agyonédesanyámat, neki azonban sikerült a halál torkából megmenekülnie. Egy évig volt internálva, mig iratai megérkeztek, utána egy év mulva azonban sorsuk mégis beteljesedett, mert a kkor a németek megszállása idején ujból kezdődött a zsidó sors. Én azután elkerültem Somogyvárra nagynénémhez. Természetesen itt is a sárgacsillag viselésével kezdődött minden, Május 18.-án egy nagy motozás után, amikor is aránylag elég sok holmit vihettünk magunkkal, kocsikkal beszállitottak, mint a valóságos sátoros cigányokat,egy egész karavánt a tabi gettóba. Itt egyetlen utcát jelöltek ki erre a célra, ez körül volt keritve, belül zsidó rendőrök, kivül pedig tábori csendőrök őrködtek. Cca 200 zsidó család volt itt nagy zsufoltságban, 20-30 laktak egy szobában, alig tudtunk lefeküdni. Közkonyhánk is volt, de akinek volt élelmiszerkészlete, szivesebben főzött otthon. A zsidótanács tajai: Weisz, Szirmai, stb. müködésük ellen nem volt kifogásunk. 50 éves korig itt mindenkinek dolgoznia kellett, mezőgazdasági munkára, épitkezési munkára is kivittek, mi épitettük a leventeotthont. A tabbi parasztság nem akarta megengedni,

hogy a gettó ott legyen. éppen ezért is huzódott el a gettó ügye azonban az ottani jegyző, aki nagy zsidófaló volt és sok földdel rendelkezett, érdekében állott, hogy ingyen munkaeráhöz jusson a gettóbeli zsifóság személyében, de meg büszkélkedni is akart a leventeotthon épitésével. Különböző környékbeli pusztákra helyeztek ki munkára, hétfő reggeltől szombat estig dolgoztunk kint, szombat este jöttünk be kocsival. A munka nehéz volt, de nem volt rossz dolgunk, a gazdaságokban mindenütt nagyon jó volt az ellátás. A munka végeztével azonban az uradalom tulajdonosa, dr. Götzen Gusztáv nem fizette ki a zsidó munkásokat. Agettóból senki sem szökött meg, halálesetre sem tudok visszaemlékezni. Julius 3.-án parancs érkezett, hogy csomagoljunk; a parancs délután érkezett és másnap reggel már indultunk is. 15 kg sulyu csomgaot vihettünk magunkkal, a motozásnál egész meztelenre vetkőztettek, magyar katonák és csendőrök végezték a motozást. Barátnőm még megakart menteni egy kis üveg baracklekvárt a kisleányának, a motozó csendőr azonban észrevette és elvette, sőt egy labdát is azzal, hogy jó lesz az az ő kisfiának. Motozás után bevaggoniroztak és utána bevittek Kaposvárraa kaszárnya udvarára, ahol cca 7000 embert koncentráltak. Öt napon át tartózkodtunk itt, azután 90-ként bevaggoniroztak. Induláskor igen kevés vizet kaptunk, német területen azután már alig jutottunk vizhez. WC vödrünk volt a vaggonban. Két öregasszony halt meg az uton, ezek hulláit egészen Birkenauig vittük magunkkal. Valóságos csoda, hogy csak két öregasszony halt meg, a kánikuilai hőség a tárt vaggonokban szinte kibirhatatlan volt. Kassán feljöttek a kocsikba a magyar csendőrök, megmondták, hogy ne türelmetlenkedjünk, ne kövessünk el öngyilkosságot, Németországba visznek, ott jó sorsunk lesz, mozi,szinház is lesz ott, jól fogunk élni és csak dolgozni kell. Mikor harmadnap éjjel megérkeztünk Auschwitz-Birkenauba, dacára annak, hogy nem tudtuk, mi lesz velünk,a következő percben,- valósággal fellélekzettünk a rettenetes utazás után. Feljöttek a kocsikba csikosruhás häftlingek, ránkszóltak, hogy szálljunk ki, hagyjunk bent mindent a kocsikban, majd kiszállva ötös sorban felállitva, különválasztottak az SS-ek. Nem is tudtuk, miről van szó, nénémtől el sem tudtam még bucsuzni, bevittek a fürdőbe, ott lenyirták a hajunkat, szőrtelenitettek, hideg tuss következett. Annyira el voltunk csigázva, hogy a tuss után szinte jól éreztem magam, nem is törődtem már a hajammal. Elvették a ruháinkat, helyette egybloust és egy földig érő szoknyát adtak, a hátára keresztet festtek piros festékkel. Akinek vékony volt a blousa, a festék átszivárgott a szöveten és az illető hátán a festék kimarta a bőrt. A fürdőből a B. lágerba kerültem, két blokkba 800-an, itt priccs sem volt, a földön egymás hegyén-hátán ültünk, fekvésről természetesen szó sem lehetett. Négy hétig voltam itt, ez volt a legrosszabb barak, az eső folyton beesett. Zehlappelen kivül más munkánk nem volt, ez töltötte ki napjainkat. Reggel feketekávét kaptunk, 8 órakor valami füszerü levest, amit egész asuchwitzi tartózkodásom alatt nem is kóstoltam meg,- este azután megkaptuk a kis szeletke kenyeret és a picike kis zulagot. Augusztus 7.-én beosztottak munkára és elvittek Lichteanuba. Három napig tartott az ut, az utra elegendő kenyeret és wurstot kaptunk. 60-an utaztunk egy vaggonban és megérkezve Lichtenauba, nagyon örültünk, hogy aránylag szép tiszta lágerbe kerültünk. Mindenkinek jutott külön fekvőhely, takaró, sőt bögrét, kanalat is kaptunk, ugy hogy ujból civilizált embereknek kezdtük magunkat érezni. Munkánk abból állott, hogy municiógyárban 18 kg-os gránátokat töltöttünk meg, továbbá a bevaggonirozásnál is dolgoztunk. Cca 2000-2500 darabot kellett naponta megcsinálni, a mesterek hajszoltak a munkára. Naponta nyolc órát dolgoztunk, de voltak szakmányok, amelyek 12 órát is dolgoztak. Minden három héten felváltva dolgoztunk délelőtti, délutáni és éjjeli schichtben. Voltak mesterek, akik vertek, de általában mind hajszolt, " Los, los" kiáltással. Decemberben már kevesebb lett a munka, nem volt gyártási anyag, akkor azután erdei munkára rendeltek ki. Ez még sokkal rosszabb volt, térdig érő hóban jártunk ki a hegyekbe csákányozni, már este 10 óra is volt, mire beértünk a lágerbe. 15 km-re jártunk ki fapapucsainkban, alig tudtunk a papucsokban járni. Január 15.-én ismét megkezdődött a gyári munka, ennek nagyon örültünk, ha a munka nehéz is volt, de legalább nem fáztunk. Március végefelé az amerikai csapatok közeledtek, erre sietve bevaggoniroztak, 100-t egy vaggonba és egy kenyér utravalóval elinditottak. Hat nap és hat éjjel voltunk a vaggonokban, a kisérő tiszt nem tusta, hol kössön ki velünk, mig végre Leipzigben kivaggoniroztunk és itt egy lágerben töltöttünk három hetet. Azután ismét közeledtek az amerikaiak, elhagytuk Leipziget és három hétig gyalogoltunk éjjel-nappal. A réten esőben, hidegben, szabad ég alatt aludtunk, minden második nap kaptunk csak néhány szem főtt burgonyát, aki ügyes volt, annak sikerült még néhány nyers burgonyát organizálni, de főtáplálékunk a mezőn talált sóska volt, de azért is meg kellett szenvedni, mert az SS-némber megvert, ha ezt látta. A felszabadulás előtt egy nappal történt, hogy egy kisleány bement egy parasztudvarra, le akart pihenni a disznóólban, ezért lelőtték. Kenyeret az egész három hét alatt nem láttunk Az amerikaiak szabaditottak fel április 27.-én Wurtzennél, ahol azután még három hétig maradtunk, mindenjóban volt itt részünk, ugy hogy itt az egész előbbi éhezésünket kipótoltuk. Három hét után az oroszok, akik később jöttek be ide, bevagoniroztak és elvittek Sagan1Note 1 : Unidentified location. ba. Itt megfigyelő lágerben voltunk hét hétig, aki beteg volt, azt kórházban helyezték el, mi azután cseh transzporttal jöttünk haza Nachodon át. Jövő terveim: Palesztinába szándékozom kivándorolni.