The person in question has given us the following information: I started my labour service on May 11, 1942 in Tápiósüly where we dug sewers standing in the chest-high water. Moreover after work we had exercise too. It was forbidden to have visiting family members and so was obtaining food through them. If despite of this we managed to get some food then Lieutenant Kőszegi punished us in the cruellest way: he compelled us to do exercise and trussed people up. Sergeant Forgács urged us to work by shooting around our feet and hitting us with a rifle. butt. From here we were taken to Nagykáta where Lieutenant Colonel Muray tortured people and hit us in the face because the yellow star was never sewn on our clothes in a proper way. Fifty-five of us were crammed into a very small room; it was impossible to even move. We could wash ourselves only in the canal. We had a lance sergeant (unfortunately I do not know his name, all I know is that he used to be a barber in the Pajor sanatorium in Budapest), who kicked and beat people and did not allow us to report as sick. From Nagykáta we were taken to Ukraine. When we arrived at the station, the Hungarian soldiers who were leaving for home made the following remark: They aren’t coming back for sure...

The deputy commander of the company was Warrant Officer Leidl, who talked to the men in the rudest tone. Lance Sergeant Bajor (a worker from a Pest brick factory) beat the people all the time and told us many times that we were all going to perish. When we came home from work in the evening, he even made us exercise. Lance Sergeant Borza was a guard to labour service company no. 101/11 and the whip never rested in his hands. Once we were leaving for work at 7 am in double quick pace and I tripped and fell in the darkness. Borza stepped up to me and while shouting that I was a saboteur, he beat me to a pulp. Privates Bottka and Bótha were also very cruel to the labour servicemen. Later Warrant Officer Ligety (of Jewish descent) was appointed commander of our company. He also committed a series of cruel acts. He called upon the guards to torture us and every so often he declared that on his list of priority number one was the Hungarian soldier, number two was nobody, number three was nobody too and the Jew came only after these: he also said that there was no other way to talk to the Jews only by a whip. Cadet Sergeant Fritz (a counterintelligence officer) took away all of our clothes. He beat people with a whip; he walked around with a whip in his hand. On October 22, 1942 partisans attacked the village where we were accommodated. Forty-one brothers-in-arms and me joined the partisans and fought the Germans. I was a partisan until November 10, 1943, then for three months I worked as a physician. Later I was taken to another civilian hospital. Later I was sent to a one-month-long further training to Orel. I came back to Hungary with a mixed transport through Romania.

Fent nevezett előadja a következőket:

1942. május 11-én vonultam be kötelező munkaszolgálatra Tápiósülyre, ahol csatornázást végeztünk mellig érő vízben állva, és munka után még testgyakorlást kellett csinálnunk.

A látogatás meg volt szigorítva, továbbá az is, hogy hozzátartozóinkélelmet juttassanak be hozzánk és ha ez mégis megtörtént, akkor Kőszegi nevezetű főhadnagy a legkegyetlenebb bánásmódban részesített bennünket, csukló- és tornagyakorlatokat végeztetett velünk éskikötötte az embereket.

Forgács őrmester úgy serkentett a munkára, hogy a lábunk elé lövöldözött és puskatussal vert bennünket.

Innen kerültünk Nagykátára, ahol Muray alezredes rettenetes módon kínozta az embereket, öklével az arcunkba vágott, mert a sárga csillag sohasem volt elég jól felvarrva.

Egy egészen kis helyiségben 55-en voltunk összezsúfolva, ahol megmozdulni nem volt lehetséges. Tisztálkodni csakis a levezető csatornában tudtunk, de ez is csak a legnagyobb nehézségek között ment végbe.

Volt egy szakaszvezetőnk (nevét sajnos nem tudom, csupán annyit, hogy a budapesti Pajor szanatórium borbélya volt az illető), ez rugdosta, ütötte-verte az embereket, és nem engedte meg a betegjelentkezést.

Nagykátáról kivittek bennünket Ukrajnába. Megérkezve, a magyar katonaság az állomáson - ezek indultak vissza az országba -, megjegyezték hogy ezek sem jönnek már innen vissza...

A századparancsnok-helyettes Leidl tüzérzászlós, a leggorombább hangnemben beszélt az emberekkel.

Bajor szakaszvezető (pesti téglagyári munkás) ütötte-verte az embereket és többször tett olyan kijelentést, hogy mindnyájan el fogunk pusztulni. Amikor este fáradtan jöttünk haza a munkából, akkor még tornagyakorlatokat végeztetett velünk.

Borza szakaszvezető a 101/11-es század keretlegénye, ennek a korbács nem állt meg a kezében. Egy alkalommal, amikormunkába indultam reggel 7-kor, futólépésben kellett megtennünk az utat a munkahelyig, mely 300 m-re volt a szállásunktól, a sötétség folytán megbotlottam és elestem. Borza odalépett hozzám azt ordítva, hogy szabotálok és véresre vert engem.

Bottka és Bótha honvédek, szintén kegyetlenkedtek a századdal.

Ligety zászlós (zsidó származású) lett később a századparancsnokunk, aki a kegyetlenkedések egész sorozatát követte el. Direkte felszólította a legénységet, hogy kínozzanak bennünket és gyakran hangoztatta, hogy először jön a honvéd, aztán senki, megint senki, csak aztán jön a zsidó, akikkel nem lehet másképp beszélni, mint korbáccsal.

Fritz hadapród-őrmester (egy kémelhárító tiszt) elszedett tőlünk minden ruhaneműt, korbáccsal verte az embereket, állandóan kutyakorbáccsal járt közöttünk.

1942. október 22-én, partizántámadás érte a falut ahol mi voltunk, ekkor én 41 társamml együtt a partizánokhoz csatlakoztunk és harcoltunk a németek ellen.

1943. november 10-ig partizán voltam, utána 3 hónapon keresztül a Susemkai-rayonban működtem mint orvos, ahol a legjobb dolgom volt. Onnan elkerülem egy másik civilkórházba. Később elküldtek Orelba, ahol egy hónapig továbbképzésen voltam. Onnan tértem vissza az országba, vegyes transzporttal, Románián keresztül.