The person in question has given us the following information:

Around the middle of June, 1944, two Slovakian boys escaped from Auschwitz. In Budapest they submitted two protocols, one 24-page-long the other 16, which were the first authentic descriptions of the death camps of Auschwitz and Birkenau. Having transformed these minutes into a single document we translated it into English, German, French and Italian. The local heads of the Somér Hacajir sent them to the Pope, to the Swedish and English kings, to Roosevelt, and to Erec Jiszroel partly through Istanbul, partly through Switzerland. The Hungarian version of the protocol was copied and presented to the Regent, to the members of the government and to some prominent members of the Hungarian political life. Meanwhile Rezső Kasztner started negotiations with the Germans. He offered to get foreign Jews pay either money or war material for each Jew who was not sent to death camps but were let leave for a neutral country through Germany. (This meant the preparation of the first so-called alia, which resulted in the privileged state of prisoners: 24,000 in Strasshof and 1,750 in Bergen-Belsen.)

Miklós Krausz, who was the secretary of the Palestine Office, and got asylum thanks to his contacts in the Department for Foreign Interests of the Swiss Embassy of Szabadság Square, started negotiations regarding the emigration with Consul Lutz, and using his political relations, also with head of police Batiszfalvy.

The 30th of June, 1944, the group of 1,750 people meant for Bergen-Belsen left. The following day, we started to register the next transports with the guide of Ottó Komoly and Rezső Kasztner in 12 Síp Street. These transports were ready by the 17th of July, but, to be more precise, we did not receive the permission of Eichmann’s people. 17th of July, in the evening, Miklós Krausz invited us for a secret council.

Others who participated were Ottó Komoly, Rafi, Pill, Albert Geier, Mihály Salamon, Dr. Fábián Herskovits and me. On this meeting Miklós Krausz presented the following:

The minutes we sent out at the end of June did reach their destination. As a result Roosevelt sent a memorial to the Hungarian government, demanding they made possible the emigration of those Jews who had a valid entry permit. This demand was answered by Prime Minister Sztójay, who agreed to set up an office coordinating the process of emigration as a part of the Swiss Embassy. On the top of that, at the end of June Miklós Krausz managed to make Ferenczy believe what was indeed happening in Auschwitz, and achieved that there would be a meeting organised between Ferenczy, his assistant Lullay, Batiszfalvy, Samu Stern,Károly Wilhelm and Ernő Pető in the flat of Samu Stern. At this meeting they agreed that in case the Regent (as the supreme commander) instructed the gendarmes of the countryside to come to Budapest, these would resist Germans even if they used force to deport the Jews on the 5th of July, which was the agreed date. That is what preceded the opening of the office in Vadász Street on the 24th of July. Consul Lutz requested that the office lay not far from the Swiss Embassy on Szabadság Square. We chose the office of the Weiss company in 29 Vadász Street. We made an appeal for this place in agreement with Artur Weiss, to the Housing Office of the government. Artur Weiss asked us to set up the office as soon as possible since the building would have been soon demanded also by his business rivals, and to preserve his dignity towards these rivals he also wanted to obtain a chief position there. Miklós Krausz as the head of the office entrusted him to be the administrative head. The office opened the 24th of July. The first days Ferenczy and Batiszfalvy came to control whether the office functioned according to the intentions of the Hungarian government.

The job of this office was to register everyone who applied for a permission to emigrate to Palestine. Already in the first days, moreover, before the office was opened, we agreed in the emigration of several thousands of Jews scheduled for the first few weeks, who were to be transported in groups of 2,000 in personal vehicles, with collective passports through Romania.Ferenczy and Krausz singled out the Palatinus-houses in Pozsonyi Road designated as a gathering place for the transports, from where they could collectively depart. These were the seeds of what later became the protected houses. The office in Vadász Street was clearly a Zionist institution or at least it started like that. We accepted the applications for passport mostly from Zionists. In the beginning of August, the fist collective passport was ready. It had two volumes. We immediately received the Hungarian exit permit and the Romanian transit permit. They did not want to give us the German exit permit though, because it was their goal to concentrate the rest of the Jews in the Western part of Hungary after the first transit left.

Nevertheless, the Germans gave the permit in October, which was valid until the 1st of January, 1945.

This was what legally happened in Vadász Street, and it was already heavily criticised by the journals, for example by Déli Magyar Szó 1Note 1 : Southern Hungarian Word, where attention was directed to our activity twice in August. It was however the most important to find a neutral place for illegal activity where there was no chance to be caught. The Embassy was an excellent place for that, which had naturally extraterritorial rights. Evidently, we moved our illegal activity already in the first days to Vadász Street. In part, this was the place where we produced and distributed documents provingChristianity. More importantly, this was the place where we organised illegal emigrations (tijul) into Romania and Czechoslovakia. Our well organised smugglers helped the way of several thousands of people from Szabadság Square to Arad, basically from house to house. I have to note that neither Artur Weiss nor Miklós Krausz assisted our illegal activities, what is more, it happened also that they banned Rafi, Mimis, Pill and Efra to enter the building of Vadász Street. (Of course, they ignored it.)

There was another important ongoing project in Vadász Street. There were several Zionist comrades kept in internment camps or jails not so much because they were Jews but because of forging documents still in those times when masses of people crossed the borders coming from Slovakia and other lands, and these people needed hiding places. These people were freed using original American letters of protection (which we stole, or rather I stole on Szabadság Square).

This is what preceded 15th October. That morning we listened to Horthy’s proclamation in Vadász Street. The day after we entered the building knowing we would not leave the place till the rule of the Arrow Cross lasted. The first day there were only 60 of us. The Swiss Embassy, which was the authority above us, declared that officers of the institute together with their families could stay in the building with respect to the urgency of the work to be done. Finally, by the day of the liberation the number of people living in the building raised to 2,750.

Jewish houses came to be closed down and people were taken away. As a reaction young Zionists dressed in the uniform of the Arrow Cross started their mission from Vadász Street, and brought back bunches of Jews under the pretext that they were arrested. We were 500 already the third day.

Day by day it was more difficult to put up with the lessening space, the lack of food and to cope with the problems of sanitation. Luckily, International Red Cross was established in Mérleg Street in August, where the head was Ottó Komoly, the administrators were our Zionist comrades, like Efra, the head of finances, who helped us overcome problems of food supply till the time also the office in Vadász Street set up its own financial department and kitchen, and became self-sufficient.

The first attack from the part of the Arrow Cross occurred on the 17th of October.

We managed to inform immediately Vice-Consul Steiner, who thwarted the action of the Arrow Cross bandits.

The 20th of October, men between the age of 14 to 60 were taken away, and women were ordered to be called up for the labour service by the 23rd. The indicated place was the sports grounds of the National Centre for High School Sports Clubs. We phrased the text of the Schutzpass that day, we dated them to the 23rd of October, copied them on 16 typewriters by day and night, and started to distribute them to anyone who belonged to the Jewish religion and made an appeal for them. Since there were no signatures on the Schutzpass, we right away forged them. Unfortunately, even among people who found asylum in Vadász Street there were some who sold these stolen copies Schutzpass for money.

Since the permission to emigrate was given according to 7,800 certificates the government insisted that only 7,800 people could obtain copies Schutzpass. This amount of people received their Schutzpass basically already the first day, therefore our strategy was to declare that the 7,800 certificates regarded 7,800 families, which comprised at least 60,000 people. When the sad march of deportees was set off on the highway to Vienna, we received neither cars nor officers from the Swiss Embassy to follow them and bring them back as the Swedish had done. We bought a car pooling together the money, put a plate indicating diplomatic affiliation on it and our Zionist comrades went to the brick factories and everywhere until the border, Hegyeshalom, from where we had to bring back the people using the documents we had produced. Men were made to march on foot close to Budapest, and we had success in several cases in bringing them back the same way.

The beginning of November they singled out the protected houses. At first, there were so few houses provided for the people protected by the Swiss that not even 7,800 people had enough place. Later, we managed to get more houses for this purpose using Ferenczy’s influence. Altogether we put accommodated around 35-40,000 people in the protected houses. Meanwhile the government kept asking for the list of the 7,800, and we were working on it.

Meanwhile the Housing Offices in 14 Szent István Park and 32 Pozsonyi Road were set up. The former was headed by professor Waldapfel, the latter by Márton Hirsch.

Still in the beginning of November, when circumstances in Vadász Street became almost unbearable, Dr. Rezső Mezei decided that the place was not secure enough for him and his family any longer, and wanted to open another subordinate office, and received the permission of the Embassy to do so. Mezei had been an officer of a bank and got into Vadász Street only as a friend of Artur Weiss. His only merit was that his great loquacity saved the situation when men of the Arrow Cross attacked us the 17th of October. This is why the 15th of November the office in Wekerle Sándor Street opened, where the so-called elite, that is, the capitalists lived in apparent security.

It is part of Mezei’s story that he managed to save around 500 people living there. Although the office in Wekerle Sándor Street had no extraterritorial status he succeeded by using money and his suspicious connections.

The 23rd of November, 5’o clock in the morning, gendarmes woke us up in Vadász Street. Artur Weiss, who went through obvious changes under the heavy responsibilities he had, reacted in the most spirited way. I witnessed when he told the head of the gendarmes, a lieutenant, the following: You’d better clear the house of the gendarmes in three minutes, otherwise unforeseeable consequences would follow this atrocity, since gendarmes seriously offended the rights of extraterritoriality. As a result gendarmes indeed left the house without proceeding with their search for weapons.

After this event the 2,500-2,700 inhabitants of the house in Vadász Street enjoyed relative tranquillity if one disregards the identity checks done by detectives at the gate of the house for days on, or those masses that were arrested by the Arrow Cross, while waiting in front of the house to apply for a Schutzpass. Cellars, attics, and stores were all full of people. As a result sanitation got worse day after day, lice started to spread, therefore we needed to move a part of the people into the neighbouring headquarter of the Hungarian Football Association. We resolved this question by breaking through the wall between the two buildings, blocking the gate of the building of the Football Association opening to Vadász Street, hence, the two buildings looked as if they were one, and the Arrow Cross did never learn who stayed in the building of the Football Association.

Until the 31st of December – although it was not possible to perform work regularly any more – we provided the food supplies of the protected houses from Vadász Street. We set up a hospital in Tátra Street, and we provided it medicine and lint. We were waiting and waiting for the liberation. December the 31st, around 2:30 pm, we heard gunfire from the direction of the courtyard. First we thought this came from airplanes that had machineguns on board but we realise this was untrue when we heard swears against Jews and obscene words coming from the street. As it turned out, 9 young Arrow Cross men broke in through the gates leading to the courtyard. Led by brother Balog they first fired a serious of shots into the cellar which was used as an air-raid shelter, where there were around 1,000 of us in dark. They also threw a grenade into the same cellar, and another one into the courtyard where the latrines were, which were naturally always surrounded by a great number of people. They broke into the house and forced some 1,500 people to get out to the street. They did not find however either the correctly disguised entry of the so-called Somér cellar or the entry of the Mizrahi attic or the entry of the Football Association.

During this time Arthur Weisz, having bronchitis lay in bed in the flat of his parents, where he was continuously on the phone, calling Szabadság Square, city military headquarters, the headquarters of the police, and the Ministry of Foreign Affairs. We called the same organisations from the so-called council hall, where the Arrow Cross men entered only at the end. By this time, I already had a document certifying our extraterritorial rights signed by a German commanding general. In the garage of the Glass House there was a guard made up of officer candidates with high school degree who took part in the resistance movement because this was the place where the cars of the Romanian Department of the Swiss Embassy were parked. However, I have to say that neither this guard nor the police patrolling in front of the building hindered the break-in of the Arrow Cross to the slightest extent. We were staying there in the street and knew our way would lead directly into the Danube. Now, Arthur Weisz showed the most remarkable example of courageous behaviour. Although his wife, his son, and his two old parents were also in the street, he did not get frightened even for a second, and while he had a gun pushed against his chest he told them to calm down and forcefully that the building belonged to the Swiss Embassy, and these people were officers and their relatives protected by the Swiss state, and if they treated us like that Hungarian citizens would be treated the same way in Switzerland.

Here I have to stop for a minute to explain that regarding the protected houses we made contacts with two members of the Arrow Cross called Medgyesi and Bodor, furthermore with police chief Tarpataky, who made some concessions to the protected houses in return for bribery. Bodor was in particular benign with us. When he was informed about the atrocity of the Arrow Cross, he came to our place immediately and started walking up and down in front of our lines with an automatic machinegun, ensuring us that nothing bad would happen. In fact, backing arrived and we could return to the house.

The Arrow Cross shooting led to the death of four (Mrs Vilmos Scheiber, Jónás Fenákel, Ármin Schwartz) and seriously injured many.

The next after, around 1:30 pm the well known brother Balog appeared, who showed us at the gate an order, which obliged 29 Vadász Street to hand over food supply for 50 people for three days. Arthur Weisz called Miklós Krausz, who told him to give them the desired goods. We gave them 50 loaves, 35 cans, and 7 bottles of wine. I was standing at the gate, Balog remained outside, and next to me there was Arthur Weisz. All of a sudden Lieutenant László Fábry turned up, who was the head of the so-called VÁP-team in charge of protecting Wekerle Sándor Street and Vadász Street and started to talk with Arthur Weisz. I do not know what it was about as I was engaged in counting the loaves and the cans. What attracted my attention was Fábry telling Artur Weiss:

Take it easy and come with me Mr. Weiss, to what I reacted in Hebrew telling Artur Weiss not to go. He made a gesture in an offhand manner. Fábry then put Artur Weiss in his car, while Balog left in the opposite direction. He came back in 10 minutes claiming that Artur Weiss would be back by 5 pm giving his word of honour as an officer of the army. As we found out later, he gave Weiss to Balog who took him to 14 Városház Street and from there presumably into the Danube. When Fábry went to fetch him in Városház Street, as he claimed to have done, he was told that Artur Weiss had been already let go.

This increased panic in Vadász Street day by day, which culminated after two days only to fade away completely when the new anxieties of the siege took its place. Further on, the Arrow Cross came to us maybe two other times to fetchfood, but started shouting already at the gate that no Jews would be hurt, they only wanted to get food. Naturally, we showed no reluctance as we did not want to get hurt.

The 6th of January, in the afternoon, Jenő Fränkl sent a courier out for some reason, whose identity was checked by the detective of the Arrow Cross Pálóczy, once an actor, in front of the house. During the identity check the boy was shouting that he just came out of the building of Vadász Street, that he was a courier. In this minute the car of the Embassy stopped and officers Andor Gedeon and Tibor Szemere jumped out. Comrade Szimcha Hunwald, whose pseudonym as an officer of the Embassy was János Kühne stayed in the car. Gedeon entered the gate, the same second Szemere noticed that the courier was running towards the Embassy. There was a shot and the cry I am shot, and the boy fell in the arms of Szemere. The detective of the Arrow Cross was already at the car – the driver could just get out in time – and took Kühne and Szemere with himself to the police headquarters, and handed them over to the Germans, who put them into the cellar of the royal palace. Thanks to his language knowledge Tibor Szemere was occupied as a translator and got freed when the castle was liberated after 40 days of jail, while Szimcha Hunwald was shot in the basement of the Ministry of Interior.

Naturally, this case generated panic again in Vadász Street, but there were no more Arrow Cross atrocities in the house or in the street in the last twelve days until the liberation. There was one exception when Iván Dénes courier was shot during the service he did for the protected houses.

Fent nevezett előadja a következőket:

1944. június közepe táján két szlovák fiú megszököttAuschwitzból. Ezek itt Budapesten egy 24 oldalas és egy 16 oldalas jegyzőkönyvet adtak le, amelyek úgyszólván az első hiteles leírások voltak az auschwitzi és birkenaui megsemmisítő táboroknak. Ezeket a jegyzőkönyveket egyesítve lefordítottuk angol, német, francia és olasz nyelvre, majd a Somér Hacajir itteni vezetői kijuttatták azokat részben Sztambulon, részben pedig Svájcon keresztül a pápához, az angol éssvéd királyhoz, Roosevelthez és Erec Jiszroelbe. A jegyzőkönyvek magyar szövegét sokszorosítottuk és eljuttattuk a kormányzóhoz, a kormány tagjaihoz, valamint a magyar politikai élet prominens egyéniségeihez. Eközben már Kaszner Rezső megkezdte a németekkel való olyirányú tárgyalásait, amely szerint a külföldi zsidók pénzt és háborús nyersanyagot adnak minden olyan zsidóért, aki nem megsemmisítő táborba, hanem Németországon keresztül semleges országba kerül.(Ez volt az un. első alia előkészítése, aminek eredménye a strasshofi 24.000 és a bergenbelseni 1750 kedvezményezett Häftling).Krausz Miklós, a Palestina Hivatal titkára,aki összeköttetései révén a svájci követségSzabadság-téri Idegen Érdekek Képviselete osztályán bújt el - Lutz konsullal és baráti kapcsolatai alapján Batiszfalvy rendőrkapitánnyal kedzett megkivándorlásra irányuló tárgyalásokat. 1944. június 30-án elment az 1750 bergenbelseni. Másnap a Síp utca 12-ben Komoly Ottó ésKaszner Rezső vezetésével megkezdtük a további transzportok regisztrálását. Ezek a transzportok július 17-ig nem jöttek létre, illetve Eichmannék nem adták meg az engedélyt. Július 17-én este Krausz Miklós bizalmas megbeszélésre hívott össze bennünket.

Ezen a megbeszélésen résztvettek: Komoly Ottó, Rafi, Pill, Geier Albert, Salamon Mihály, dr. Herskovits Fábián és én is. A megbeszélésen Krausz Miklós előadta a következőket: A június hó végén kijuttatott jegyzőkönyvek megérkeztek rendeltetési helyükre. Ezeknek eredményeképpen Roosevelt jegyzéket küldött a magyar kormányhoz, amelyben követeli, hogy mindazon zsidóknak, akik palestinai beutazási engedéllyel rendelkeznek, a kivándorlást tegyék lehetővé. Ebbe a kérdésbe Stójay akkori miniszterelnök belement és fel fognak állítani egy irodát a svájci követség égisze alatt, amely iroda a kivándorlási akciót fogja lebonyolítani. Ehhez járult hozzá az a tény is, hogy június végénKrausz Miklósnak sikerült Ferenczyt meggyőzni arról, hogy Auschwitzben mi történik és egy találkozást fog létrehozni Ferenczy, ennek segédje Lullay, Batiszfalvy, Stern Samu, Wilhelm Károly és Pető Ernő között Stern Samu lakásán. Ezek a találkozón megállapodtak abban, hogy amennyiben a kormányzó, mint legfelsőbb hadúr felrendeli Budapestre a vidéki csendőrséget, azok szembe fognak szállni a németekkel, még akkor is, ha azok erőszakkal akarnák a budapesti zsidóság július 5-re tervezett deportálását végrehajtani. Ilyen körülmények között nyílt meg július 24-én a Vadász utcai hivatal. Lutz konzulnak az volt a kérése, hogy az új hivatal lehetőleg közel feküdjön a svájci követségSzabadság-téri hivatalához. Így esett a választás a Weiss cég Vadász utca 29.sz. alatti irodájára. Ezt a helyiséget Weiss Artur előzetes beleegyezésével a lakásügyi kormánybiztosságtól igényeltük ki. Weiss Arthur ekkor azt kérte, hogy miután a konkurrencia amúgy is ki akarta igényelni házát, lehetőleg gyorsan bonyolítsuk le ezt az ügyet és ugyancsak presztizsének a konkurrencia felé való megőrzése végett kérte, hogy ő ott vezető állást tölthessen be. Krausz Miklós, mint az iroda legfelsőbb vezetője, megbízta őt az adminisztráció vezetésével. Július 24-én tehát megnyílt a hivatal. Az első napon megjelentek ott Ferenczy és Batiszfalvy, dokumentálni akarván, hogy az iroda létesítése az akkori magyar kormány intenciói szerint történt. Ennek az irodának feladata volt mindazokat regisztrálni, akik Palestinába való kivándorlásra jelentkeznek. Már az első napokban, sőt aziroda megnyílása előtt, arról volt szó, hogy néhány hét alatt 2000-es transzportokban, személykocsikban, kollektív útlevéllel többezres zsidó menjen Palesztinába, Románián keresztül. Ferency és Krausz ki is jelölték a Pozsonyi úti Palatinus-házakat, ahol a transzportokban résztvevőket összegyűjtik, hogy azután kollektive onnan induljanak. Ez volt a védett házak magva. A Vadász utcai iroda kimondottan cionista intézmény volt, vagy legalábbisannak indult. Az útlevélbe való felvételnél elsősorban cionistákat vettünk tekintetbe. Augusztus elején el is készült az első kollektív útlevél. Két kötetből állott és azonnal megkaptuk a magyarkiutazási és a románátutazási engedélyt. A németkiutazási engedélyt nem akarták kiadni, mert azt akarták, hogyha az első 2000 ember elmegy, a többi zsidókat, ha nem is deportálják, de legalább koncentráljákMagyarország nyugati részében. Októberben azonban mégis csak kiadták a német kiutazást, amely 1945. január 1-ig volt érvényes. Ez volt a Vadász utca legális munkája. Már ezen munka miatt is súlyos támadások érték a Vadász utcát a lapokban, így a Déli Magyar Szó augusztusban kétszer is felhívta ránk a figyelmet. Nagyon fontos volt azonban, hogy az illegális munkához egy teljesen semleges helyet találjunk, ahol semmiesetre sem fenyegethet a lebukás veszélye. Erre a célra kiválóan alkalmas volt egy követség, amely természetesen területenkívüliséget élvez. Evidens tehát, hogy már az első napon a Vadász utcába helyeztük át illegális munkánk központját. Részben itt gyártottuk és itt adtuk át a keresztény papírokat. De ami még ennél is fontosabb volt, innen bonyolítottuk le a Romániába és Csehszlovákiába való illegális tömeges tijuljainkat. Sikerült elérnünk azt, hogy jól megszervezett csempészekkel simán juttattunk át a Szabadság-tértől Aradig, úgyszólván háztól-házig többezer embert. Itt meg kell említeni, hogy sem Weisz Arthur, sem Krausz Miklós nem támogattak bennünket ebben az illegális munkában, sőt megtörtént az is, hogy Rafit, Mimist, Pillt és Efrát kitiltották a Vadász utcából. (természetesen továbbra is bejártak.) Még egy nagyon fontos munkát végeztünk a Vadász utcában. Többchaverunk volt internáló táborban, vagy fogházban, nem annyira zsidó voltuk, mint inkább pl. okirathamisítás miatt, még azokból az időkből, amikor Szlovákiából és máshonnan tömegesen jöttek át emberek a határon és azokat el kellettbújtatni. Ezeket az embereket valódi amerikai védlevelekkel (amelyeket a Szabadság téren loptuk, illetve loptam) hoztuk ki. Ilyen körülmények között következett be október 15. Ezen a napon délelőtt a Horthy-proklamációt még a Vadász utcából hallgattuk és másnap már nagyon sokan bementünk a Vadász utcába azzal a tudattal, hogy ott mindaddig bent leszünk, amíg a nyilas uralom elmúlik. Az első napon csak hatvanan voltunk. A svájci követség, mint felettes hatóságunk kijelentette, hogy ebben a házban a sürgős munka ürügye alatt bentlehetnek a tisztviselők és azoknak legszorosabb hozzátartozói, de végül is a felszabadulás napjáig a bentlakók száma 2750-re emelkedett. A zsidóházak le voltak zárva és már vitték is az embereket. A Vadász utcából indultak el a nyilasegyenruhába öltözött cionista ifjak, akik letartóztatás ürügye alatt tömegesen hozták be a zsidókat. Már a harmadik napon 500-an voltunk. Ahelyszűke, az egészségügyi berendezés és az élelmezési helyzet napról-napra nehezebbé vált. Szerencsénkre a Nemzetközi Vöröskereszt augusztusban megalakult Mérleg utcai irodájában, ahol Komoly Ottó volt a vezető, chaverjaink voltak a tisztviselők, így Efra a gazdasági főnök, aki az élelmezési nehézségek leküzdésében segítségünkre volt mindaddig, amíg a Vadász utca maga is fel nem állította saját gazdasági hivatalát és konyháját, önellátásra rendezkedve be. Október 17-én kaptuk az első nyilasattakot. Sikerült azon ban a konsulátus helyettesét, Steiner urat azonnal mozgósítani, aki a nyilas banditákat nyomban leszerelte. Október 20-án elvitték a férfiakat 14-60 éves korig, majd megjelent a 23-ra szóló bevonulási parancs anők részére a KISOK pályára. Ekkor fogalmaztuk meg október 23-iki dátummal a Schutzpass és megkezdtük annak kiadását éjjel-nappali munkával, 16 gépen, mindenkinek, aki a zsidó felekezet tagja volt és ezt kérte. Mivel a Schutzpass on aláírás nem volt, azonnal megkezdték annak hamisítását és sajnálatos körülmények folytán a Vadász utcába bemenekült egyének között is akadtak olyanok, akik pénzért árulták az ellopott Schutzpassokat. Miután a kivándorlási engedély 7800 certifikát alapján adatott ki, a kormányzat ragaszkodott ahhoz, hogy csak 7800 egyén kaphasson Schutzpass. Ezt a számot azonban úgyszólván az első napon kimerítettük és így ahhoz a cselhez folyamodtunk, mely szerint kijelentettük, hogy 7800 certifikat 7800 családnak szól, ami legalább is 60.000 embert jelent. Amikor a deportáltak szomorú menete elindult a bécsi országúton, a svájci követségtől sem autót, sem tisztviselőt nem kaptunk, hogy a svédek mintájára utánuk mehessünk és visszahozhassuk őket. Saját erőnkre támaszkodva vettünk egy autót, amelyet elláttunk diplomáciai rendszámmal és magunk gyártotta papírokkal mentek a mi chaverjaink Hegyeshalomig téglagyárba és mindenhová, ahonnan vissza kellett hozni embereket. A férfiakat Budapest környékén sétáltatták és számtalan esetben sikerült ezeket is hasonló módon hazahozni. November elején kijelölték a védett házak at, kezdetben olyan kevés házat kaptunk svájci védettek részére, hogy még a 7800 sem fért volna bele. Ekkor sikerült elérnünk Ferenczy révén további házak kijelölését. Összesen mintegy 35-40.000 embert helyeztünk el védett házakban. Közben a kormány gyakran kérte a 7800-as listát és mi gyártottuk.Közben felállították a Szent István park 14.szám alatt és Pozsonyi út 32.szám alatt a lakáshivatalokat. Az előbbinek dr. Waldapfel tanár, utóbbinak pedig Hirsch Márton voltak a vezetői. Ugyancsak november elején, amikor a Vadász utcában a helyzet már szinte tarthatatlan volt, dr. Mezei Rezső, volt bankhivatalnok, aki Weiss Arthur barátjaként került a Vadász utcába és akinek egyetlen érdeme az volt, hogy azok október 17-iki nyilas támadáskor rendkívüli bőbeszédűsége folytán megmentette a helyzetet - úgy találta, hogy ő és családja már nincsen biztonságban a Vadász utcában és ezért egy másik, un. fiókirodát akartak nyitni, amihez a követség meg is adta az engedélyt. Így nyílt meg november 15-ike körül a Wekerle Sándor utcai hivatal, hol az un. elit, vagyis a kapitalisták helyezkedtek el látszólagos biztonságban. Dr. Mezei jellemzéséhez tartozik, hogy a Wekerle Sándor utcának mindvégig nem volt meg aterületenkívülisége, de sok pénzzel és gyanús összeköttetések révén mégis csak sikerült az ottlévő mintegy 500 embert megmenteni. November 23-án, hajnali 5 órakor a csendőrök vertek fel bennünket a Vadász utcában. Weiss Arthur, aki a ráhárulófeladatoksúlya alatt kézzel foghatóan megváltozott, a legerélyesebben lépett fel és szemem láttára, fülem hallatára mondotta a csendőrök vezetőjének, egy főhadnagynak a következőket: Legjobb lesz, ha 3 percen belül a csendőrségtől megtisztítják a házat, mert ellenkező esetben beláthatatlan következményei lesznek az attrocitásnak, minthogy a csendőrség súlyosan megsértette a területenkívüliségjogát. Erre a csendőrség valóban le is vonult az utcára, anélkül, hogy az általuk tervbevett fegyverek után való házkutatást végrehajtották volna. Ezután, nem beszélve arról, hogy napokig detektivek igazoltatták a házba ki- és bemenőket, hogy továbbá a ház előtt nyilasok fogdosták össze a Schutzpass okért tömegesen jelentkezőket - viszonylag mégis csak nyugalomban élt a Vadász utca 2500-2700 embere. A pincék, padlások, raktárak mind megteltek emberekkel. Az egészségügyi helyzet ilyenformán napról-napra romlott, már a tetű is felvetette a fejét, úgy hogy kénytelenek voltunk a tömeg egy részét a szomszédos Magyar Labdarúgó Szövetség székházába lecsapolni. Ezt a kérdést úgy oldottuk meg, hogy a két ház közötti falat egy helyen áttörtük, az M.L.Sz. házVadász utcai bejáratát eltorlaszoltuk, úgy hogy a két ház egy ház benyomásást keltette és a nyilasok mindvégig nem tudták, hogy ki tartózkodik az M.L.Sz épületében. December 31-ig - noha rendszeres munka már alig volt lehetséges - még egyre a Vadász utcából láttuk el a védett házak lakóit élelmiszerrel. A Tátra utcában felállítottunk egy kórházat, amelyet felszereltünk gyógy- és kötszerrel. Vártuk, egyre vártuk a felszabadulást. December 31-én du. 1/2 3 órakor arra lettünk figyelmesek, hogy az udvar felől gépfegyverropogás hallatszik. Az első pillanatban azt hittük, hogy fedélzeti fegyverekkel harcoló gépek járnak felettünk, azonban néhány perc múlva ez a feltevésünk megdőlt, mert az utcáról zsidógyalázó szitkozódás és trágár kiabálás hallatszott. Mint kiderült, egy 9 nyilas suhancból álló banda tört be az udvar felé vezető kapun. Balog testvér vezetésével az első ténykedésük az volt, hogy az óvóhelynek használt legnagyobb pincébe az ottlévő kb. 1000 főnyi tömeg közé a sötétben egy sorozat gépfegyverlövést adjanak le. Ugyanide dobtak egy kézigránátot, majd egy másodikat az udvarba, ahol a latrina volt és természetesen állandó tömeg körülötte. A házba behatolva, az utcára hajtottak mintegy 1500 embert. Nem találták azonban meg a jól álcázott un. Somér-pincét, a Mizrahi-padlás feljáratát és az M.L.Sz. feljáratát. Ez alatt az idő alatt Weisz Arthur, miután a megelőző napokban tüdőgyulladásban feküdt, szülei lakásán tartózkodott, ahonnan állandóan telefonált a Szabadság térnek, a városparancsnokságnak, a rendőrkapitányságnak és a külügyminisztériumnak. Ugyanezeket a szerveket hívtuk az un.tanácsteremből, ahová a nyilasok legutoljára jöttek be. Nekem ekkor már birtokomban volt egy a német vezénylő tábornok által aláírt területenkívüliséget igazoló levél és mivel az üvegház garázsában a svájci követség román osztályának autói voltak elhelyezve, ott a garázsban egy ellenállási mozgalomban résztvevő karpaszományosokból álló őrség tartózkodott. Meg kell azonban állapítani, hogy sem ez az őrség, sem a ház előtt posztoló rendőrség a legcsekélyebb ellenállást nem mutatta, amikor a nyilasok a házba betörtek. Álltunk az utcán és tudtuk, hogy utunk egyenesen a Dunához vezet. Weisz Arthur ekkor a bátorság és kiállás legszebb példáját mutatta. Noha felesége, gyermeke, két öreg szülője és testvérei is ott állottak az utcán, egy pillanatra sem rettent meg és miközben a nyilasok mellének szegezték a fegyvert, nyugodtan és erélyesen hangoztatta, hogy ez a ház a svájci követség, ezek a tisztviselők és hozzátartozóik, akiket asvájci államvéd és hogyha így fognak elbánni velük, akkor Svájcban az ottani magyar állampolgárokat hasonló elbánásban fogják részesíteni.Itt most meg kell állnunk egy pillanatra! El kell mondanom, hogy a védett házakkal kapcsolatosan összeköttetésbe kerültünk egy Medgyesi és egy Bodor nevű nyilassal, továbbá Tarpataky rendőrfőfelügyelővel, akik bizonyos megvesztegetés ellenében hajlandók voltak valamelyes engedményre a védett házak kal szemben. Bodor különösen szíves volt velünk és amikor értesítettük őt a nyilas atrocitásról, nyomban a helyszínre jött automata gépfegyverével és soraink előtt felé és alá járva, megnyugtatott bennünket, hogy nem lesz semmi baj. Valóban meg is érkezett a segítség, úgy, hogy mindannyian visszamehettünk a házba. A nyilas lövöldözésnek négy halálos áldozata volt: Dr. Scheiber Vilmosné, Fenákel Jónás, Schwartz Ármin és továbbá sok súlyos sebesültünk is volt. Másnap du. úgy 1/2 2 óra tájban megjelent az előző napról jól ismert Balog testvér, aki a kapuban egy nyílt parancsot mutatott fel, amely szerint a Vadász utca 29. számúház köteles 50 ember számára 3 napi élelmet kiadni. Weisz Arthur ekkor felhívta Krausz Miklóst, aki azt mondotta, hogy adja ki a kívánt dolgokat. Le is számoltunk 50 kenyeret és 35 doboz konzervet, valamint 7 üveg vörösbort. Én ez alatt az idő alatt a kapuban álltam, Balog a kapun kívül, Weisz Arthur pedig mellettem. Egyszerre megjelent Fábry László főhadnagy, aki a Wekerle Sándor utca és Vadász utca védelmére kirendelt un. VÁP-osztag parancsnoka volt és elkezdett beszélgetni Weisz Arthurral. Hogy a beszélgetés miről szólott, nem tudom, mert a kenyerek és konzervek számolásával voltam elfoglalva - csak arra lettem figyelmes, amikor Fábry azt mondotta Weisz Arthurnak: jöjjön velem nyugodtan Weiss úr, mire én héberül odaszóltam Weisz Arthurnak, hogy ne menjen. Erre ő fölényesen legyintett. Fábry ezután beültette Weiss Arthurt autójába, Balog pedig ellenkező irányban távozott. Tíz perc múlva már visszajött azzal, hogy tiszt becsületszavára kijelenti, miszerint Weiss Arthur 5 órakor odahaz lesz. Mint később kiderült, átadta Balognak, aki a Városház utca 14-be vitte, onnan pedig valószínűleg a Dunába. Amikor Fábry állítólag értement a Városház utcába, ott azt mondották neki, hogy elengedték Weiss Arthurt. Ezzel a Vadász utcában napról-napra fokozódott a pánik, ami két nap alatt elérte tetőpontját és azután azostrom egyéb izgalmai miatt teljesen el is múlt. Ezután a nyilasok még vagy kétszer jöttekélelmiszerekért, minden alkalommal azonban már a kapuban kiabálták, hogy egy zsidónak sem lesz semmi baja, csupán ennivalóért jöttek. Természetes, hogy készséggel adtunk nekik enni, mintsem, hogy bajunk történjék. Január 6-án délután történt, hogy Fränkl Jenő valamiért egy futárt küldött ki, akit a ház előtt Pálóczy színészből lett nyilas detektív igazoltatott és miközben igazoltatták, a fiú kiabált, hogy innen jött ki a Vadász utcából, futár vagyok - ebben a pillanatban futott a követség elé a követség autója, amelyből Gedeon Andor és Szemere Tibor tisztviselők szálltak ki, míg Hunwald Szimcha chavér, aki Kühne János néven volt a követség tisztviselője, a kocsiban maradt. Gedeon bejött a kapun, ebben a pillanatban Szemere észrevette már a kapuban állva, hogy a futár szalad a követség felé. Egy lövés dördült el és a fiú meglőttek felkiáltással zuhant Szemere karjaiba. Erre a nyilas detektiv már az autónál állva, ahonnan a sofőr ki tudott még idejében jönni, Kühnét, Szemerét magukkal vitték előbb a főkapitányságra, majd onnan átadva a németeknek, a királyi palota pincéjébe. Szemere Tibor nyelvtudásának köszönhette, hogy mint tolmácsot használták és a vár felszabadulásakor 40 napi fogság után kiszabadult, Hunwald Szimchát azonban a belügyminisztérium pincéjében agyonlőtték. Természetes, hogy ezt az esetet követően is pánikhangulat uralkodott a Vadász utcában, de afelszabadulásig bekövetkező 12 nap alatt nem fordult már elő több nyilas atrocitás a házban, vagy a ház előtt, kivéve egy esetet, amikor Dénes Iván futárunkat a védett házaknál teljesített szolgálata közben agyonlőtték.