The person in question has given us the following information:

I passed the days of the siege in Weiss Alice Hospital. The 2nd of January, 1945, an Arrow Cross group entered the hospital, as they said to control Schutzpasses. Naturally, they did not find them acceptable, and they continued with the identity check. They gathered us in a room and selected and separated 36 of us. There was no one older than 70 in this selected group, while there were some severely sick people among them, like someone with advanced cancer. I asked for permission to go up to my room for my stuff, but they let me go only with an escort.

As I later learnt, it was 3 am when we departed among falling bombs and shells with the alleged reason to get our identity checked. They took us to the building of the Arrow Cross in Pozsonyi Road. First, they led us into a completely dark room, and later led us into another room, and on the pretext of checking our identity the Arrow Cross committee seized all our belongings. They took my coat, my gloves, turned out my pockets, took off also the two blouses I had on to search it and check whether I had not hidden anything or sewed something valuable in them. At the end, they even seized my handkerchief. Having searched us they sent everyone into the lobby, and when we were all there, they rechecked whether we did not leave anything behind, any food in the searching room. Naturally, they collected what they still found there. Now, they led us back into the room where we were the first time. There were already some people here when our group of 36 people arrived; at the end there might have been 40-42 of us altogether. Everyone tried to find some good posture. The guards of the Arrow Cross made sure we did not talk to each other. We did not get anything to eat, if someone asked for water, they conceded to give it.

I have to note that we had lived so isolated from everything in Weiss Alice Hospital that we had not heard about the already frequent cases when they shot people into the Danube. I did not suspect anything like that, and believed we were going to be put into the ghetto after they had robbed us.

In the morning, someone asked what would happen to us, where they would bring us. They answered we were going to be taken to Buda to do some work. All day long we sat there gloomy and exhausted, while during the night we had to start off lined up in pairs.

It was a light night with an open sky and we could clearly see the fights. We were terribly cold, as we were badly dressed and had no coats. We were walking along the Danube towards the Parliament. It was horrible what we saw: all the way along the bank of the Danube dead bodies and horses were lying around. We arrived close to the Chain Bridge, where they wanted to lead us down the stairs next to the Parliament. My partner commented: Look, they want to do something evil. Since the stairs were already bombed and we could not go down to the bank the Arrow Cross leader told us we would go now to Buda. And so we did: We crossed the Danube on the Chain Bridge. On the other bank we started to head towards Margit Bridge. We were led to the lower quay. Women went ahead, and men – around eight of them – followed behind. Suddenly, the leader said that men should stay behind and women should proceed. Next, we heard more shots from close. The woman at my side commented again: Look, these have been shot! I still did not want to believe they could be so evil, and said it could not happen that so many people got shot and you could not hear a voice. I still did not know what it meant if someone was shot in the back of the neck from very close. The two leading Arrow Cross men returned to us but without the men and we still carried on a little while. Suddenly, they told us we should turn backwards. Now, I became convinced that the only thing they could aim at was destroying us. If they had had another goal in mind we would have continued our walk. I cannot say I was scared but rather I felt surprised, and I could not imagine that everything would finish. The others were silent, too. They ordered us to stay one by one facing the Danube. It occurred only to a fifteen-year-old girl next to me, who was together with her mother and aunt, to start crying for help in her high childish voice. They started to shoot them one after the other. I did not know what to do; I instinctively threw myself on the floor. I do not know how this idea came to my mind, now, I cannot account for it; maybe I wanted to die like this. The poor woman next to me, who was brought into the hospital after a suicide attempt and wanted to die by force, started now crying after the first shot that she was still alive. I heard the voice of one of the Arrow Cross men as he asked who was shouting, then he shot at her again. I decided not to move: either they would shoot me and everything would be over in seconds or I would hold out. They checked whether I was still moving and I heard them to comment: This is dead already. They did not shoot me not even in a second round, while they sent another bullet in my neighbour. There was moonlight, and the water carried all sounds well, so I clearly heard and saw everything. I knew that they would now drop the corpses into the Danube, and I decided to simulate I was dead. I saw with an eye that they began to drag the bodies towards the water, and I felt when an Arrow Cross man grabbed my legs and pulled me away. I have to note that the bank of Danube is a steep and high wall here; there are no stairs at this part. I felt being pulled towards the wall and my upper body fell down and he let my legs fall, too. Once again I had luck, because the distance got shorter with the length of my body, so I fell less. I felt as I started falling and the Arrow Cross man let my legs go but I did not fall into water but on a one and a half metres wide solid strip between the wall and water. The only thing I cared about was to remain motionless. I fell on my face and did not even feel when I was hit, I saw only later that I fell on soft sand. I remained still in that position. Water was shallow here, and did not take away immediately the corpses of my unfortunate companions. I heard as they said above me: Water will take them away. I heard this comment perfectly clearly, and studied everything precisely. Voices got further and further away; they left. I cautiously raised my head and looked up, when I heard a voice from behind: Don’t move, because they are still here! My companion could see up on the wall. I am not sure how much I may have been waiting there: a half an hour or two hours. I calculated that they must have been already off, and tried to rise cautiously. I did not know what happened to me, whether I was alive and could stand up. I was uncertain about my situation and started to touch the parts of my body. I could stand up, nothing happened to me, only my nose was a little bit bleeding. It got injured when I fell on my face but it was only a minor graze. I looked around and tried to orient myself. I felt like dreaming. The woman started to talk again: I am the sister of the caretaker and if you remain alive and can call for help, call the police or the ambulance. I knew it was in vain, as the ambulance did not function in these times. I began screaming as loud as possible: Help, ambulance, police! I heard nothing but cries from the direction of the shotmen and the noise of drifting ice. No one was around. I desperately realised that crying for help was pointless. In front of me there was the icy Danube, I was without a jacket in the cold of January, behind, there was a steep wall, and there were no stairs, and corpses lay all around. Russian shells were flying from Pest to Buda. I tried to help that poor agonising woman, I pulled her a little bit towards the bank, she was awfully heavy, and I did not know what to do with her. I tried to find out who the people were whom the bandits had shot. I found another breathing woman and I pulled her out, too. I started thinking, and understood that I should not stay there but ought to get away as soon as possible. Far away I saw a military landing stage with a bridge to the bank, and I decided to reach it at any price. I waded into water in the overshoes I still had on and tried to reach the bridge. The water was deep and I failed. Now, however, the instinct for survival did start working in me and I wanted to remain alive at any price. I went back to the end of the sandy strip, but not to the corpses but a little bit further away. I sat down on the ground and waited. Soon, around 7-8 German soldiers walked down the bridge and jumped into a wide military boat and started to row exactly in my direction by chance. Their leader noticed me and said: Da ist jemand. Soon they reached the shore in front of me. They must have thought I had fallen off the wall, and their leader even asked: Hat Wehgetan? I promptly understood the situation and responded: Yes. They jumped out, and climbed on the wall, one standing on the other. I asked whether they could also help me up. The leader responded laughingly: Denken sie nicht, dass Sie sind einbischen schwach? I asked whether they could find an ambulance but he answered: Nein, da sind schon die Russen. However, he offered to put me in the boat and bring me to the bank, as it was going to be 7 am soon when people could stay in the street. I saw that he noticed I was surprised at what he had said since I had no idea that 7 am was the time when already civilians could go in the street. They encouraged me that I would surely find a policeman even if I would not be able to call the ambulance. They lifted me in the boat, covered me with a blanket and landed at the military bridge; their leader accompanied me to the bank and put a cover on me. In fact, I did not feel bad but I tried to pretend I felt really bad. After a few steps, it came to my mind that I should thank them for their favour and also wanted to give back the blanket but their leader urged me to take it with me. I started off but now I had a great problem: I did not know where to go and what to do. First, I thought I would go and see a Christian friend of mine living in Buda, but I did not want to make her troubles and anyway my mother remained in Weiss Alice Hospital, so I decided to go back to her whatever the cost. I had no idea how one could cross the bridge without getting his or her identity checked. I walked on the lower quay where I did not meet anyone. However, I needed to climb up when I reached the Chain Bridge. There were only soldiers walking here, and no one cared about me, I was not at all a curious phenomenon, they must have thought I was rushing towards an air raid shelter. I found myself in front of a guard of three members on the bridge, and before they could have asked anything I asked whether there was a first aid station on the Pest bank of the river as I had been injured. By chance I was lucky again because a soldier with a more sympathetic face responded that there were no first-aid centres on the Pest bank, but he did not think I had any problem with my face, it was at the most a little dirty. He suggested I should walk towards Erzsébet Bridge, where there was a first-aid centre also on the Buda bank. Naturally, I could do nothing else but go that way. On the way, a soldier became suspicious of me and stood in my way. When I asked how I could cross Erzsébet Bridge, whether it was possible now to cross it, he asked why I wanted to cross the bridge and what I was doing there anyway. I said I had visited a friend of mine, but he kept on interrogating me and asked where this friend lived. I said in Lánchíd Street. Where is Lánchíd Street and where do you live? I said in Damjanich Street, I indicated my old flat and he continued to ask me how I would get from Erzsébet Bridge to Damjanich Street. When I explained him the route his suspicion disappeared and told me that bridges were still not being bombed, and one could cross them. Later, I did not ask anything from anyone but ran through the bridge trying to evade Arrow Cross guards. Kossuth Lajos Street looked very bad.

Finally, I got into Weiss Alice Hospital!

Fent nevezett előadja a következőket:

Az ostrom alatti időket a Weiss Alice kórházban töltöttem. 1945. Január 2-án este nyilas csoport vonult be a kórházba, mint mondották a Schutzpassok felülvizsgálása céljából. Természetesen nem találták megfelelőnek és tovább folytatták az igazoltatást. Összegyűjtöttek bennünket egy terembe és 36-t közülünk kiválasztva különállítottak. A kiállítottak között 70 éven felüli nem volt, viszont voltak közöttünk olyanok is, akik nagyon betegek voltak, pl. súlyos rákos beteg. Engedélyt kértem, hogy felmehessek szobámba a holmijaimért, ezt azonban csak őrizettel engedték meg.Azon a címen, hogy igazoltatni visznek - mint utóbb megtudtam hajnali 3 órakor - elindítottak bennünket iszonyú akna- és bombazápor közepette. A Pozsonyi úti nyilasházhoz vittek. Ott először betettek bennünket egy teljesen sötét szobába, majd igazoltatás céljából egy másik szobába vittek át, ahol az un. nyilas igazoló bizottság igazoltatás ürügye alatt majdnem minden holminkat elszedte. Tőlem elvették felső kabátomat, kesztűmet, órámat, zsebeimet kifordították, a rajtam lévő két blouset is levettették és átnézték, hogy nem rejtettem-e el valamit, nincs-e ruhámba értéktárgy bevarrva. A végén még a zsebkendőmet is elszedték. Motozás után mindenkit az előszobába küldtek, majd amikor már valamennyien összegyűltünk, megnézték, hogy a motozó szobában nem hagytunk-e ott valami holmit, vagy élelmiszert. Természetesen amit még találtak ott, összeszedték. Ezek után visszatereltek az első szobába, hol eredetileg voltunk. Néhány embervolt már itt, amikor a mi 36-os csoportunk megérkezett, kb. 40-42-en lehettünk összesen. Próbáltunk valahogyan elhelyezkedni, ki hogyan tudott. A felügyeletünkkel megbízott nyilasok szigorúan ügyeltek arra, hogy ne beszélgethessünk egymással. Enni nem kaptunk, ha valaki vizet kért, nagy kegyesen adtak neki. Meg kell jegyeznem, hogy a Weiss Alice kórházban annyira el voltunk zárva a külvilágtól, hogy az akkor már napirenden lévő Dunához való kísérések híre nem hatolt el hozzánk, így teljesen gyanútlan voltam; azt gondoltam, hogy kifosztanak és azután bevisznekagettóba. Reggel megkérdezte valaki közülünk, hogy mi lesz velünk, hová visznek, a válasz ez volt: Budára, munkára visznek. Egész napon át csüggedten, a kimerültségtől fáradtan ültünk,

éjszaka azután párba állítottak és elindítottak. Világos, derült éjjel volt, tisztán lehetett látni a harci eseményeket. Kabát nélkül, hiányosan öltözve nagyon fáztunk. Utunk a pesti oldalon a parlament felé vezetett. Rettenetes látványban volt részünk: végig az egész Dunaparton hullák és döglött lovak. Elérkeztünk a Lánchíd mellé, itt le akartak vinni bennünket a parlament melletti lépcsőn. Szomszédnőm ekkor megjegyezte, hogy: Te, ezek valami rosszat akarnak. A lépcső ekkor már le volt bombázva, nem lehetett rajta lejutni a partra, ekkor a nyilas vezető közölte velünk, hogy átmegyünk a budai oldalra. Át is mentünk a Lánchídon Budára. Átérve az irány a Margithíd felé vezetett. Leirányítottak az alsó rakpartra. Elöl mentek a nők, hátul a férfiak, akik kb. nyolcan lehettek. Egyszerre csak a vezető azt mondotta, hogy a férfiak menjenek hátra, mi pedig nők tovább mentünk. Ekkor több közeli lövést hallottunk. Szomszédnőm ismét megjegyezte: Te, ezeket lelőtték! Én még mindig nem akartam hinni ekkora gonoszságban és meg is jegyeztem, hogy nem lehet rálőni ennyi emberre anélkül, hogy egy hangot ne lehessen hallani. Nem tudtam még ekkor, hogy mit jelent az, ha valakit közelről tarkónlőnek. A csoportot vezető két nyilas csakhamar visszatért hozzánk, de a férfiak nélkül, mi pedig mentünk egy darabig előre. Egyszerre csak ránkszóltak, hogy most forduljunk visszafelé. Ekkor már bizonyossá vált bennem, hogy mást nem akarhatnak, mint elpusztítani, mert ha valami más céljuk lett volna, továbbvittek volna. Nem mondhatnám, hogy féltem, inkább meg voltam lepve, nem tudtam elképzelni, hogy most vége mindennek. A többiek is csendesek voltak. Ránkszóltak, hogy álljunk fel egyenként, szembe a Dunával. Egy 15 éves kislány állott mellettem az anyjával és nagynénjével, annak jutott csak eszébe, hogy segítségért kiabáljon vékony gyerekhangján. Elkezdték egymásután szegényeket lelőni. Nem tudtam mit csináljak, ösztönöm azt súgta, legjobb lesz, ha levetem magam a földre. Magam sem tudom, hogyan jutott ez eszembe akkor, erről most már nem tudnék számotadni, talán így akartam meghalni. Szegény szomszédnőm, aki öngyilkosként került a kórházba és minden áron meg akart halni, a felé irányzottlövés után kiabálni kezdett, hogy még él. Az egyik nyilas hangját hallottam, amint kérdezte, ki is volt az, aki kiabált, utána újból rálőtt. Elhatároztam, hogy nem mozdulok: vagy belémlőnek és akkor egy pillanat alatt végem van, vagy végigcsinálom a dolgot. Megnézték, hogy mozgok-e, hallottam, amint megjegyezték: Ez úgyis meg van már halva. Nem lőttek belém másodszor sem, a következő szomszédnőm azonban újból kapott egy golyót. Holdvilág volt, azonkívül a víz nagyon jól vitte a hangot és így mindent jól láttam és hallottam. Tudtam, most az következik, hogy bedobálják a hullákat a Dunába. Elhatároztam, hogy halottnak tettetem magam. Láttam félszemmel, amint kezdték egymás után a hullákat húzni a víz felé, éreztem, hamint engem is megfog a nyilas lábamnál fogva és elhúz. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a part ezen része egy meredek magas fal, lépcső errefelé nincsen. Éreztem, amint a falhoz húztott, a felső testem leesett és utánaengedte a lábam. Még itt is szerencsém volt, mert a testem hosszával megrövidült a távolság és így kevesebbet estem. Éreztem, hogy esem, a nyilas közben el is engedte a lábamat, de nem este a vízbe, hanem a víz és a fal között, kb. másfél méterre. Csak arra vigyáztam, hogy ne mozduljak meg. Arcra estem, nem is éreztem akkor az ütést, csak később láttam, hogy laza homokra estem. Így maradtam mozdulatlanul. A víz itt sekély volt, lelőtt szerencsétlen társam hulláit nem vitte el rögtön a víz. Még hallottam, amint fent a falon megjegyezték: Majd elviszi a víz. Ezt a megjegyzést egészen tisztán hallottam, mindent megfigyeltem pontosan. A hangok egyre távolodtak, elmentek. Ekkor óvatosan felemeltem a fejem és felnéztem. Megszólalt ekkor mögöttem egy hang: Ne mozdulj, mert még itt vannak. Társnőm fel látott a falra. Nem is tudom, meddig vártam fél óra, vagy két óra. Kiszámítottam, hogy már körülbelül elmehettek, óvatosan próbáltam felemelkedni. Magam sem tudtam, mi van velem: élek-e, fel tudok-e állani? Nem voltam tisztában a helyzettel, kezdtem magam tapogatni. Fel tudtam állni, semmi bajom sem történt, csak az orrom vérzett egy kicsit, ezt a sérülést akkor szereztem, amikor arcra estem, az egész jelentéktelen kis horzsolás volt csak. Körülnéztem, igyekeztem tájékozódni; úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Az iménti nő ismét megszólalt: Én a gondnoknő testvére vagyok, ha élve maradsz és tudsz segítséget hívni, hívjál rendőrt, vagy mentőt. Tudtam, ez hiábavaló, mentők abban az időben már egyáltalában nem működtek. Elkezdtem telitorokból kiabálni: Segítség, mentők, rendőr! nem hallottam semmi mást, mint a lelőtt férfiak felől jajgatást és a jégzajlást. Senki nem járt arra. Kétségbeesve láttam, hogy a segélykiáltás teljesen hiábavaló. Előttem volt a zajló Duna, kabát nélkül voltam a hideg januári időben, mögöttem a meredek fal, sehol lépcső, körülöttem a hullák. Orosz lövedékek repültek Pestről Budára. Megpróbáltam segíteni a szegény haldoklónőn, kissé kihúztam a partra, borzasztó nehéz volt, nem tudtam mit csináljak vele. Próbáltam tájékozódni, hogy kik is azok, akiket lelőttek a brigantik. Még egy lélegző nőt láttam, ezt is kihúztam. Gondolkozni kezdtem, mégsem lesz jó itt maradnom, minél előbb el kell innen jutnom. Messziről láttam egy katonai kikötőhidat, gondoltam, hogy ezt mindenáron el kell érnem. Megmaradt hócipőmmel próbáltam belegázolni a vízbe, hogy így elérjem a hidat. A víz mély volt, nem sikerült. Ekkor azonban már felébredt bennem az életösztön, most már mindenáron életben akartam maradni. Visszamentem a földnyelv végére, de nem a hullákhoz vissza, kissé távolabb. Leültem a földre és vártam. Kisvártatva láttam, hogy vagy 7-8 német katona jön a hídon, majd beszállnak egy széles katonai csónakba és véletlenül egyenesen felém eveznek. Vezetőjük észrevett és megjegyzete: Da ist jemand. Csakhamar kikötöttek előttem. Azt hihették, hogy leestem a falról, meg is kérdezte a vezető, hogy: Hat Weh getan? Gyorsan feltaláltam magam és azt mondottam, hogy igen. Kiszálltak és egymás feje fölé állva, lépcsőszerűen felmásztak a falra. Kérdeztem, nem lehetne-e engem is felvinni. Nevetve jegyezte meg a vezető: Denken sie nicht, dass Sie sind ein bischen schwach? Érdeklődtem, nem lehetne-e mentőket találni, azt felelte, hogy: Nein, da sind schon die Russen. Felajánlotta azonban, hogy betesznek a csónakba és kivisznek a partra, most már úgyis rögtön 7 óra lesz, lehet már az utcán járni. Látta rajtam, hogy ezen csodálkozom. Nekem ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy 7 óra volt akkoriban az az időpont, amikor már civilek is járhattak az utcán. Biztattak, hogy mentőket ugyan nem hívhatok, de rendőrt bizonyosan fogok találni. Beemeltek a csónakba, betakartak egy pléddel, majd kikötöttek a katonai hídnál; a vezető felkísért a partra, egy plédet borított rám. Tulajdonképpen nem is éreztem magam rosszul, de igyekeztem úgy tenni, mintha nagyon rosszul lennék. Pár lépés után eszembe jutott, hogy meg is kellene köszönni szivességüket és a plédet is vissza akartam adni, a vezető azonban biztatott, hogy csak vigyem magammal. Elindultam, de most itt volt a nagy probéma: hová menjek? nem tudtam mit csináljak. Először arra is gondoltam, hogy Budán lakó egyik keresztény barátnőmhöz megyek, nem akartam azonban nekik kellemetlenséget okozni, de meg különben is édesanyám ott volt a Weiss Alice kórházban, minden áron hozzá akartam visszamenni. Teljesen tájékoztatlan voltam, hogyan lehet a hídon átjutni igazoltatás nélkül. Az alsó rakparton mentem, ott senkivel sem találkoztam. A Lánchídnál mégis fel kellett mennem. Itt csak katonák jártak és nem törődött velem senki, egyáltalában nem voltam feltűnő jelenség, azt hihették, hogy valamelyik óvóhelyre szaladtam. A hídon egy három tagból álló őrséggel találtam magam szemközt és mielőtt még ők kérdezhettek volna valamit, megkérdeztem, hogy nincs-e a pesti oldalon mentőállomás, mert én ugye meg vagyok sebesülve. Véletlenül ebben is szerencsém volt, egy szimpatikusabb kinézésű katona azt felelte, hogy a pesti oldalon nincsen mentőállomás, nem hiszi, hogy valami bajom lenne az arcomnak, legfeljebb egy kicsit piszkos. Menjek csak az Erzsébet híd felé, ott a budai oldalon is van mentőállomás. Nem tehettem természetesen mást, mint arra menni. Útközben gyanús lettem egy katonának. Elémállott és kérdésemre, hogyan jutok át az Erzsébet hídon, lehet-e most átmenni, azt felelte, hogy miért akarok átmenni a hídon, egyáltalában mit keresek itt ? Egy barátnőmnél voltam - mondottam, mire tovább faggatott, hogy mit keresek a barátnőmnél, hol lakik ez a barátnőm? A Lánchíd utcában, feleltem - hol a Lánchíd utca, hol lakom? A Damjanich utcát - régi lakásomat - neveztem meg, tovább kérdezett, hogyan jutok el az Erzsébet hídtól a Damjanich utcába? Miután elmondtam az útirányt, ez megnyugtatta és mondotta, hogy ilyenkor még nem lövik a hidakat, át lehet menni. Nem kérdeztem azután már senkitől semmit sem, átszaladtam a hídon, igyekeztem kikerülni a nyilas őrségeket. A Kossuth Lajos utca képe ekkor nagyon csúnya volt. Végre beértem a Weiss Alice kórházba!